A tengert szemellátilag a racsistyei öböl képviseli (kalap a c és az s betűn, tyésítő vonalka a második c feje búbján, s persze kalap a Korculáén is, ennyit a helyesírásról, a horvát nyelv dalmatizált változata gyönyörű, mint egy mélyített, lomhább olasz), Raciste kicsi hely a sziget Peljesac felé néző oldalán. Az öböl két segédöbölben végződik, a sziklás parton két, olykor három sorban masszív kőházak, holdfényben megannyi Magritte-ház, pálmák, leanderek, teraszok, kis betonstégek. A hegyoldalban, mintha elvadult hegyizsiráfok, libasorban vonuló ciprusok. A parti sziklákba kapaszkodva píneák, kabócametropolisok. Mintha millió elektromos tűlevél-borotva sürgölődne, olyasmi a hangjuk. De legyek pontosabb: gyerekkori nyarakon a kukta sziszegett így, nagyanyám főzte a kukoricát, ez a hang maga a nyár, nyugodt, végtelen és eleven cirpelése a - minek is? Ha paradicsomnak mondanám, nem sokat túloznék. Ez az Adria-paradicsom beltenger, melléktenger, egyesek szerint nincs is, csupán a Földközi-tenger öble, Braudel hatalmas, háromkötetes monográfiájában alig ejt szót róla. Nos, ennek a semminek egy semmi kis karéján ülök, s az Isten tenyerén érzem magunkat.

A tengert nézni komoly és örökös foglalatosság, ez a vaskosan illékony nagyítóüveg-hús (Szabó Lőrinc) beláthatatlan feladatot ad a szemnek, a szívnek. Nézni, tán olvasni (konkrétan Darvasi tüneményes Virágzabálókját, mely éppúgy húz magába, mint a tenger), de főleg lenni, félóránként lemenni egy lépcsőn, úszni pár lusta tempót, és újra elölről, élethossziglan akár. A tenger per definitionem megunhatatlan, nézni sem lehet kétszer ugyanarra a vízre. Újság, újsághír, nyári közlés nem hiányzik, internet hébe-hóba van, mintha a szél olykor fölkapná, el-elszaggatná a térerőt, fölcsavarná a világhálót a ciprusokra, a felhőkre, viccelne vele. Kicsi, rákokat fogni világhálóval, megsütni vagy visszadobni. Ez a jelentéktelenség a horizont. Nem hiányzik Magyarország.

Felhőszínházat nézni odafönt. A tengeri felhők mások, fölszállnak és lehullnak, nem érnek rá elkoszolódni, elnehezedni, fölmegy a víz, lemegy a víz, akár a függöny. A szárazföldi felhő mindig más, sprődebb, testesebb, mérgesebb, bár hogy mihez képest, nehéz lenne megmondanom. Pár hete olvastam egy pilóta nyilatkozatát, hogy a zivatarfelhők milyen veszélyesek odafönt; a vihart bírják, de a zivatarfelhő elől a legnagyobb utasszállító is kitér, ha beleszalad, vége. Több kilométer magas súly, tömeg, villamosság, az almányi jegek megőrlik a repülőt, szétlyukasztják. Azóta félelmetes testnek, erődöknek látom a szelíd felhőket is. Amúgy is nehéz a felhőkkel. A festészetben a felhő valamiképpen hasonlít az angyalok szárnyához, anyagszerű, már-már praktikus, mégis van benne valami transzcendentális, valami súlytalan és valószínűtlen. A kecsesség és a suhanás maga, de ne kerülj a közelébe. Arkangyalszárgy, de ereje, mint egy lórúgásé. Tengeri lóé, hogy képben maradjunk.

Az égnek a tenger, a tengernek az ég ad színt, értelmet, tartást, állagot, egymást viselik, sajátítják ki és el, egymástól lesznek mások és azonosak eltéphetetlen párosukkal. Tolnai Ottónál olvasom, hogy Szenteleky Kornél némi bácskaias reflexszel vakondokkéknek nevezte anno a tenger fölötti égboltot. Ha ebbe a szélcsiszolta, felhőjárta szcénába még a hold is beleszabadul, az egyenesen őrjítő. Mamutbaletté, ezüstszínházzá válik az ég, lüktet és mozog, mire kitalálom, hogy az a folt ott emberileg micsoda, rég átalakult, elenyészett. Mitológiai birkózók emlékezetében futhat így a végtelen filmtestekről, testek rubensi gomolygásáról. A legenda szerint Korcula, azaz Korkyra Helaina alapítója a Trójából elmenekült Anthenor.

Lejöttek a lomha, tengernyűvő óriások, a mahomentosaurusok inni, és bizonyos Moreska nevű tündér játékos kedvében kővé változtatta őket, épp mikor a kicsi, csőrös fejük a víz alatt volt. E csorda háta a Peljesac-félsziget, Moreska kicsit megszeppent, de azzal vigasztalta magát, hogy pár tízezer év, és újra felegyenesednek ezek a szegények. Vagy pár százezer év, ez a vízi tündér a nullákkal mindig bajban van, ráadásul a számológépe sem vízhatlan, Poszeidon csak dumál, de egyik se vízhatlan, mindegy, megszokta, nem könnyű tündérnek lenni.

A Peljesac kopár nagyszabása megszokhatatlan. Ez a tébolyító szürke tán azért keletkezett, írja Tolnai Ottó, hogy ellensúlyozza az azúr tébolyát. Magunkkal hozzuk Tolnai könyvét, a Költő disznózsírbólt, ezúttal főleg a tengerpasszusai miatt. Tolnai mindent tud az azúrról, tehát azt is tudja, hogy nem lehet tudni, mi az azúr. Azért a víz, nyilván. Az Adria legfontosabb szubsztanciája, lehelete, színe, tündöklése az azúr, mondja, nem szín tehát, s én mint színtévesztő lelkesen bólogatok, a szín empátia kérdése, a szín végső soron nyelvi kérdés, az azúr egy gyönyörű, nyárverte szó a mediterráneum száján, zöldből van, kékből, levegőből, algából, a szemem csarnokvizéből. Nézek hát, lassan abbahagyom, a helyem véges, a cédulák szaporodnak, a tengerről végtelenül sokat lehet írni, de megírni úgysem lehet soha.