Előzenekarnak lenni nem túl hálás feladat. Különösen világsztár előtt, aki ráadásul műfajának királya, mint B. B. King a bluesnak. Sokszor még stílusban sem passzol a két produkció. Susan Tedeschi és zenekara a szabályt erősítő kivételek nem túl hosszú sorát gyarapítja: szellemiségében, zenei ízlésében nem áll meszsze B. B. King világától. Ez a bostoni nő elektromos gitárjával, csukott szemmel előadott szólóival egyfajta modern, városi bluesdíva benyomását kelti. Énekhangja, de főleg a technikája viszont nem ennyire letisztult, rekesztései sokszor nem tűnnek természetesnek - ez persze nem feltétlenül baj -, miközben Janis Joplint idéző dalai finomak, sallangmentesek.

Tedeschinek - akárcsak az összes többi nőnek - van egy roppant befolyásos rajongója: B. B. King. Amikor a király, zenekara kétdalnyi, szólókkal tűzdelt bemutatkozása után végre színpadra lép, első dolga méltatni kolléganője tehetségét, szépségét és persze a korát. Ez az udvariasság és mindaz a pozitív energia, amit a széken üldögélő King énekelve, gitározva és kellemes sztorikat, anekdotákat mesélgetve sugároz, nem meglepő. Nem- hiába hívják őt egy kegyetlen szakma jó emberének, akiről a show-biz lepereg, miközben játszva elvarázsol. És valóban. Eszméletlenül erős a jelenléte: King olyannyira szuggesztív figura, hogy a Papp László Budapest Sportaréna óriási és rideg környezetét szinte észrevehetetlenül klubbulivá varázsolja. Az ember menten elfelejti, hogy a szék kényelmetlen, és átadja magát a zenének...

B. B. King azt teszi, amit ma már nagyon kevesen: az életről énekel. Valódi érzésekről, olyan természetességgel, mintha csak még mindig a Mississippi partján lévő gyapotföldön vagy egy nagyvárosi utcasarkon zenélne. Mindemellett óriási örökséget tart életben a dalaival: az olyan bluesikonok, mint T-Bone Walker és Lonnie Johnson hatása mellett ismert dzsesszgéniuszok zenei világa is visszaköszön a muzsikájában - Charlie Christiané és Django Reinhardté például. King legutóbbi albuma, a One Kind Favour pedig egyfajta visszatérés a gyökerekhez; nincs hát rajta mit csodálkozni, hogy az emlékezés, a nosztalgia erősen meghatározza a koncert programját.

De fő a jókedv! King rendszeresen tréfát csinál a korából, legalább tízszer beleszövi az estébe, hogy bizony már elmúlt 83. Zenekara összes tagját lefiatalemberezi, akik egyébként egytől egyig hibátlan zenészek. Több évtizede együtt vannak, az ősz hajszálak, a barázdált arcok, a szólók alatti eksztázis jelei sokat elmondanak a viszonyukról. Miközben King Lucille nevű gitárján játszik, olyan, mintha ő volna a legnagyobb gyerek a csapatban: egy-egy megszólaltatott különleges hang láthatóan végtelen örömet szerez neki.

A király sokat mesél és énekel a nőkről, a szerelemről - férfiaknak és nőknek együtt és külön is -, és próbálja meggyőzni a közönségét arról, hogy ha vége a koncertnek, meg se álljanak az első csókig. Megkérdezi, hogy mit gondolunk, esetleg visszajöhet-e még Budapestre. Talán úgy öt év múlva.

Aztán B. B. King a koncert végén fogja a kabátját, a kalapját, és integetve eltűnik a sötétben. Torokszorító pillanat.