Az én nemzedékem a házibulik nemzedéke. A diktatúra idején talán ez volt a legszabadabb, ugyanakkor legzártabb formája az együttlétnek, a konyha pedig a legbiztonságosabb hely, ahol az épp formálódó világnézetektől a női szeszélyig minden, de minden szóba kerülhetett. Ma már tudjuk: a világgal, a felnőtt élettel készülő szembenézés fórumai voltak ezek a szombat esték, álmodozások és vívódások mellett szólt a rockzene, cuppantak a csókok, és semmihez sem hasonlító érzés volt átélni az együvé tartozást és a világmegváltás feladatának feszítő lehetőségét.

A rendszerváltás nemcsak bizonyos szavak értelmét vette el (másokat meg felruházott vele), de csakhamar világossá tette: a házibuli idejétmúlt intézmény. Vagy ami ugyanaz: immár kizárólag a szórakozás egyik formája lehet egy egyre szélesedő skálán. Túl vonzóvá vált a hirtelen kitárulkozó világ ahhoz (ez akkor még csak szűk környezetet jelentett, a szabadság erőre kapó fogalmai még alig nyújtóztak túl az államhatárokon), hogy a négy fal keretei közé szoríthassuk. Valami más kellett, ami plasztikusabban jeleníti meg és fogja össze a "végre miénk itt a tér" tettrekészségét. Tenni kellett valamit, mindegy, hogy mit, de cselekedni végre. A hosszú évek passzivitása után végre magunkhoz ragadni a gyeplőt. A politika már akkor sem mutatkozott túl vonzó terepnek, minden más forrt, formálódott, alakult.

A legadekvátabb válasz a Sziget felől érkezett. Az első felvonások egyszerre egyesítették a vadkempingezés, a házibuli és a kicsapongások rutinos érzetét, ám így együtt a szabadság addig nem átélhető fokával ajándékozták meg a résztvevőket. Az "itt vagyunk, létezünk" kiáltása volt, ami eleinte artikulálatlan ordításnak tűnt, de végül mindenki által érthető, ha sokaknak nem is elfogadható hanggá szelídült.

A sikeres példát többen követték. Bővült és finomodott a kínálat. Lettek olyanok, amelyek egy életérzésre (fedezzük fel ismét a vidéket - Művészetek Völgye), mások a művészetek élvezetére, megint mások a puszta szórakozásra építettek. Ranggá és sikkes eseménnyé vált a fesztivál: ezért hívták már lassan a disznóölést, a falunapokat, a "három zenész találkozik" jellegű eseményeket is így. Gyűjtőszó lett és elegancia. Egy időre a fesztiválok országa lettünk.

A Balaton Sound utolsó napja volt a legjobb: viszatért a nyár, kitűnő programok, a hangulat a tetőfokán. Lehet várni a következőt.

Ma már tudjuk, nem csupán egy sikeres nyugati minta érkezett el hozzánk, hanem mi is egy sikeres mintát kínáltunk fel a minket megismerni vágyó Nyugatnak. Hungarikummá rotyogtattunk egy bevált receptet. Sokan vallják, s csak egyetérteni tudok velük, hogy a Sziget a legjobb dolog, ami csak történhetett Magyarországgal. Egy torzsalkodással szabdalt országban létrejött egy hely, ami - ha üzleti alapon is - de lényegében az összetartozásról szól. Hiszen máig kihallani az effajta fesztiválokból az eredeti jelszót: Kell egy hét együttlét! A Sziget eleinte egy különálló világ illúzióját hozta létre itthon, egy a kommunizmusból épp csak felocsúdó, zárt társadalomban, majd évről évre elhozta az igazit is. Tömény adagokban színházból, táncból, zenéből, kultúrából. Megtanultunk világzenéül, s olyan ízeket, aromákat ízlelgettünk, amelyekért mások hosszú éveket utaznak. Mi egy hét alatt, helyben jártuk be a világot.

Ha nincs a Sziget és szaporodó kistestvérei, még ma is a Sláger Rádió országa lennénk: Stinggel és Fenyő Miklóssal. Ma viszont a nosztalgia is a helyére került, az ízlésünk, világlátásunk a bővülő kínálat miatt pedig épp azt kapta meg, ami egy értelmiséginek elengedhetetlen: a nyitottságot. Az efféle fesztiválok ugyanis olyan színesek, hogy még az is eltérő műfajba ütközik, addig sosem látogatott kulturális eseményre téved be, aki csak egy zenekar egyetlen koncertjére érkezett. A fesztiválok épp azt tanították meg nekünk, hogy - szemben a sulykolt propagandával (amit néha már önként is magunkévá tettünk) - nincs egy és nincs egyetlen üdvözítő igaz. Túl sok érték kavarog körülöttünk ahhoz, hogy ne vegyünk róla tudomást. A világnak meg kell felelni, hogy adhasson nekünk.

Más kérdés, hogy a multik idejében ráébredtek arra, hogy szinte tálcán kínálják nekik azt a formát, amelynek segítségével a legkönnyebben érhetik el a számukra oly fontos közeget. A most még talán lázadó, ám leendő fogyasztókat. Az egyre sűrűbben megjelenő márkanevek, standok, promóciók okosan számítottak: a felcseperedő, a sorba előbb vagy utóbb beálló felnőtt a kinti életben azt fogja választani, ami valahonnan már ismerős. Amihez jó élmények kötik. A fesztiválok így amolyan szelíd átnevelő intézmények is egyben, melyek segítségével a még vad fiatalokból egy napon majd szelíd motorosok válnak: brandekhez ragaszkodó, csöndes költekezők. (Persze aki komolyan veszi egy-egy fesztivál ízlésfejlesztő funkcióját, és hagyja, hogy az őt megszólító és befogadott értékek munkálkodjanak benne, azt jóval nehezebben hálózza be a konzumlogikájú kísértés.)

A Kraftwerk fellépésével érte el a csúcspontját a Balaton Sound második napja. Nehezen indult a buli, mivel az időjárás nem volt kegyes a fesztiválozókhoz. Előkerült a pulóver és a gumicsizma, de a jókedvet végül semmi sem tudta letörni

Akkor most életforma vagy sikeres üzleti vállalkozás?

Előbbi, az utóbbi nyilvánvaló és letagadhatatlan jeleivel. Mára ugyanis kinőttek a senki máshoz nem hasonlítható "fesztiválarcok", sajátos rítussal és gondolkodásmóddal, akik büszkén viselik a pár napra egymáshoz és egy jól behatárolható alapérzéshez köthető szalagot, a törzsiség csalhatatlan bizonyítékát. Ez egy atomizálódó, folyton széthullással fenyegető világban különösen fontos. S miközben a törzs tovább vándorol VOLT-ról Soundra, Hegyaljáról Félszigetre, s cserélődnek az emberek, helyszínek, adottságok, kedden még egy franciával csocsózott, szerdán már egy szlovák lányt győzködött, hogy ugyan felejtse már el azt a rusnya politikát, a törzsiség akkor is vele tart. Kívül áll valamin, de az a kívülállás elementáris erővel láncolja a többi kívülállóhoz. Saját univerzumuk van, amely lépésről lépésre közelíti őket a valóságoshoz. A fesztivál ugyanis nem betör, hanem átvezet. Nem az apa szigora, hanem az anya engedékenysége. Ez még álom és lázadás, az már rutin és szabályok tömkelege. Ez még érzés, az már tudatosság.

A világ egy alma, és hülye vagy, ha nem harapsz bele. Ezt a bölcsességet egy félig részeg (vagy tán egészen az) szolnokitól hallottam, s mindmáig nem tudom pontosabban meghatározni a fesztiválok rám, nemzedékemre gyakorolt hatását. Csak csámcsogok, rágózom szelíden, mert kiköpni már sosem fogom. Túl édes és túl keserű ahhoz.