Ne szarj az emberi jogokra! - int a neonsárga vécédeszka-fölirat. Nem volna rajta csodálkoznivaló, ha az eszmét mondjuk az Amnesty International budapesti irodájának mellékhelyiségében kellene üleppel megpecsételnünk. A szóban forgó klotyó azonban pécsi, az Uránbányász téren áll. Ám ha valaki a régóta lelakatolt nyilvános vécé hirtelen megújulásának örvendene, le kell lomboznunk. Az illemhely csak két hétre, egy tavalyi public art projekt erejéig tárta tágra kapuit, méghozzá a képzőművész Horváth Csaba Árpád, valamint a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus (MMIKL) jóvoltából. - Az intézet tavaly írta ki először azt a pályázatot, amely a legtöbb művel, a legtöbb helyszínen, egy időben jelentkező hazai public art megmozdulás volt az 1993-as Polifónia projekt óta - mondja a projektet bonyolító MMIKL-egység, a Képző- és Iparművészeti Lektorátus igazgatója, Kertész László.

- A Polifóniát a Soros Alapítvány Kortárs Művészeti Központja tizenhat éve azért indította el, mert kíváncsi volt, hogyan használnának nyersanyagnak hazai képzőművészek utcákat, tereket, hidakat egészen röviddel a rendszerváltozás után. Néhány évvel korábban a közterek még olyan erős kontroll alatt álltak, hogy az alkotók a központi szoborrendelésektől eltekintve egyáltalán nem gondolkodtak bennük - magyarázza a Ludwig Múzeum igazgatója, Bencsik Barnabás művészettörténész, aki akkoriban a Soros munkatársa volt.

- Csak a legvakmerőbbek reagáltak a felhívásunkra, köztük Lakner Antal, aki az Erzsébet híd pesti hídfőjére "ideát", a budaira "odaát" föliratú táblát tervezett, egyszavas útjelzésbe sűrítve a Nyugat-Magyarországra, sőt egész Nyugat-Európára való utalást. Szili István és Szentjóby Tamás ötleteit viszont még tervfázisukban megfojtották a közüzemek - emlékszik Bencsik. - Szili ugyanis utcai telefonfülkékből akarta kihangosítani a beszélgetéseket. Szentjóby pedig azt javasolta, hogy a szokásosnál később kapcsolják csak föl Budapest világítását, a megspórolt pénzzel pedig vakokat támogassanak. Vicces, hogy ugyanezt a projektet idén tavasszal minden további nélkül meg tudta valósítani a Természetvédelmi Világalap. A Föld órája kezdeményezésre március 28-án fél Budapest lekapcsolta a villanyt egy órára.

De ne beszéljünk folyton Budapestről, annál is inkább, hogy a fura nevű Te itt áll public art pályázat ezúttal is vidéki városok felpezsdítéséről: helyi problémák felvetéséről és a közönséget is bevonó feldolgozásukról szól. Debrecen, Dunaújváros, Eger, Győr, Miskolc, Pécs és Szeged önkormányzatai kortárs művészeti intézményekkel karöltve bonyolítják a projektet.

- A tavalyi forduló érdekes tapasztalata, milyen erősen hat a közönségre, ha egy művész akkora bizalommal fordul hozzá, ahogy például Koronczi Endre tette - meséli a lektorátusigazgató. - A "mondd, hogy szeretsz, öleljük egymást" szlogennel ellátott ölelkezőautomata valójában két, oszlopra erősített szőrmókból állt. Miskolc két távoli pontján állították föl a puha báránybőrrel bevont vastesteket. A járókelőknek szánt instrukció az volt, hogy figyeljék a figura szemét, mert ha világítani kezd, a város túlfelén épp áll valaki a másik bábu előtt. Ha sikerül egyszerre megölelniük a szőrmókokat, azok szíve körül is fölvillan egy fény, vagyis a járókelők "valami szeretethez hasonlót" tudnak küldeni egymásnak.

A legmodernebb kori utcai ET-ért annyira aggódtak a miskolciak, hogy azonnal a városi múzeumot tárcsázták, ha bekoszolódott a szőre, vagy kiégtek az izzói. A pécsi lakótelepre tervezett plasztik szóbuborékok azonban valamiért agressziót váltottak ki a járókelőkből: ahelyett hogy gondolataikkal telefirkálták volna, megrugdosták, behorpasztották az installációt.

Legyen akármilyen újszerű, megdöbbentő, undort vagy épp vigasságot keltő egy köztéri munka, esztétikai kényszer súlya biztosan nem nehezedik rá. Kertész László szerint azonban egy dolgot nem úszhat meg a public art művész: mielőtt "utcára dobná", modelleznie kell, nagyjából mi történik majd a művével. Enélkül pillekönnyű provokáció az egész.