Az ötvenhez közelítő Big Daddy Wilson azon kevés amerikai blueszenészek közé tartozik, aki az Egyesült Államokat elhagyva Európába tette át székhelyét: Champion Jack Dupree-hez, Louisiana Redhez vagy Eddie Boydhoz hasonlóan ő is úgy gondolta, intim hangvételű dalai az öreg kontinensen megértőbb fülekre találnak. Az észak-karolinai Edentonban, ahol ő született, amúgy is annyira reménytelennek tetszett minden, a hatezer lakosú álmos kisváros minden negyedik lakója a létminimum alatt tengette életét. Wilson szintén mélységes szegénységben nőtt fel, nővéreivel együtt a nagyszülei nevelték fel, egyszerű életet éltek: hétköznap iskolába jártak, szombatonként a gyapotföldön és a dohányültetvényeken dolgoztak, vasárnaponként pedig elmentek a templomba.

E reménytelenül depresszív környezetből az amúgy meglehetősen félénk, visszahúzódó fekete tinédzser számára egyedül a hadsereg kínált kitörési lehetőséget, amit Wilson tizenhét évesen meg is ragadott. Az alapkiképzés után Németországba vezényelték, ott ismerkedett meg évekkel később azzal a német lánnyal, aki aztán a felesége lett, akinek kedvéért Európában ragadt és akinek az első dalát írta.

Big Daddy Wilson fura mód a blueszal szintén Németországban találkozott először, ráadásul akkor, amikor már közel járt a harminchoz. Saját bevallása szerint korábban azt sem tudta, hogy létezik e stílus. Otthon, Edentonban kizárólag vallásos zenét hallott, a templomi kórusban énekelt, a helyi rádiók pedig kizárólag gospelt és countryzenét sugároztak. "Tinédzserként nagy hatással volt rám a hetvenes évek funk és a soul zenéje. De itt, Németországban leltem rá lelkem azon részére, amit korábban annyira hiányoltam az életemben - nyilatkozta. - Végre megtaláltam, amit kerestem! Ez a nekem való zene, ez az én zeném! Amikor a nővérem eljött megnézni, mit csinálok itt Európában, nem akart hinni a fülének. Nem, ez nem lehet az én öcsém, mondta. Úgy tűnt, a zenének köszönhetően minden félénkségem elillant."

Big Daddy Wilson a blueszal való találkozás idején kis brémai klubokban énekelte a maga vallásos gospeljeit és souldalait, ezt követően azonban alaposan megfordult körülötte a világ, és a továbbiakban egyre mélyebbre ásta magát a zenei gyökerekbe. Többféle formációval is megpróbálkozott, de a legszívesebben a gitáros Wolfgang "Doc Fozz" Feld társaságában énekelte saját bluesait, csak úgy pőrén, akusztikusan. 2004-ben gyűjt össze belőlük egy CD-re való, így született meg a beszédes című My Day Will Come, s ezen az albumon keresztül fedezték fel maguknak őt egyre többet. Többek között Wim Wenders, aki mindjárt szerepeltette is a The Soul Of A Man című filmjében.

A hazai bluesrajongók szintén ekkor találkozhattak vele először, a Mississippi Grave Diggersszel (Orosz Andrea - ének, Oláh Andor - szájharmonika, Wolfgang "Doc Fozz" Feld - ének, gitár) többször koncertezett Magyarországon, sőt közös nagylemezt is kiadott velük. A Crossroads gondozásában megjelent Get On Your Kness And Prayen ráadásul kiváló vendégmuzsikusok sora hallható rajta, a trombitás Bényei Tamástól a herflis-hegedűs Ferenczi Györgyön és a bőgős Barcza Józsefen át a tilinkós Kerényi Róbertig. A főként bluessztenderdekre épülő album igazi bulizene, lendületes, felszabadult, még a lassabb dalokban is táncra ösztökélő. Ezért is vélte úgy két hazai dj (Jutasi és Vonobox), hogy két dalból elkészítik a lemez végére amolyan bónuszként odatett első hazai bluesremixeket.

Big Daddy Wilson azóta többször járt nálunk, de ennél is fontosabb, hogy Közép-Európa egyik legjobb dalszerző-énekes-gitárosával, a tiszteletbeli magyar bluesmannek is nevezhető Ripoff Raskolnikovval tavaly nagyon egymásra találtak. Harmadik társnak pedig megnyerték hazánk első számú blueszongoristáját, Nagy Szabolcsot. Bő egy éve az A38 hajón mutatták be főként saját szerzeményeken alapuló produkciójukat, május elején már a Művészetek Palotájában nyűgözték le az érdeklődőket, s vélhetően ugyanilyen ellenállhatatlanok lesznek a mostani miniturné során is. Wilson erőteljes, mégis meleg, közvetlen hangja, Raskolnikov expresszív, sallangmentes gitárjátéka és belső hittel teli éneke, Nagy Szabolcs tisztelettudó, de mégis határozott zongorajátéka így együtt olyan letaglózó erejű és mélységű bluesprodukciót eredményezett, amivel mostanság csak elvétve lehet találkozni színpadon.