Kontakthiba

A körúti zenés teátrum falai közé egyszerre szüremkedett be a tudományos fantasztikum és a gótika gomolygó rejtélyekkel teli világa, mikor műsorra tűzték a Susan Stroman és John Weidman fabrikálta "musicalfantáziát" - Szirtes Tamás rendezésében. "Ilyen igényű művet Magyarországon még nem mutattak be" - áll a színház honlapján. Ó, bárcsak/dehogynem! Másfelől kétségtelen, sajátos jelenséggel van dolgunk. Merthogy a Broadwayn több mint ezerszer színre kerülő, sok tekintetben páratlan opust 2000-ben Tony-díjra érdemesítették a legjobb koreográfia, valamint a legkülönlegesebb színházi esemény kategóriájában.

A háromrészes táncjáték (!) nyitódarabját Jean-Honoré Fragonard 1767-es rokokó zsánerfestménye ihlette. A hinta - azonos című - élőkép-változatában egy loknis, rózsaszín habos-babos ruhás, kalapos leány (Pazár Krisztina) évődik az idei eurovíziós dalversenyen hazánk lobogójában elvérző, az este folyamán (is) szüntelen bazsalygó Ádok Zoltánnal. Az elkövetkező emberkínzó percekben egy, a hétköznapjainkat fájón érintő, nyomasztó társadalmi problémát tárnak elénk. Borzongva figyelhetjük, amint a bájgúnár gavallérját pezsgőért szalajtó szőkeség pajkos kufircolásba merül a hintáslegénnyel (Bajári Levente) az imbolygó-suhanó játékszeren.

Bár e kataton katyvasz értelmezésre méltatlan, pikáns szellemi csemegére éhes olvasóimmal megosztom abbéli gyanúmat, hogy a Stroman-Weidman páros a változó nemi szerepek fölskiccelésére tett végelgyengüléses kísérletet. A Nem mozog epizód lepukkadt olasz éttermében a vérfagyasztó illetékeselvtárs-öltönyt viselő, tohonya-tahó férj (Pusztaszeri Kornél) fosztja ki a konyhát, pitizteti a személyzetet, míg hibbantnak tetsző nejének ordítva veti oda: "Rohadtul nem mozog!" A pityogó, bocitekintetű oldalborda (Ladinek Judit) eközben arról álmodozik, kitör rabigájából: táncra perdül, és fölszarvazza hűbérurát az első útjába vetődő pincérrel. A Contactban egy frissen kitüntetett, lelkileg ingatag televíziós reklámfilmcsináló (Csórics Balázs) készül véget vetni mondén szenvelgéseinek manhattani vackában. A lámpatesten hagyjá' lógva arról képzeleg, miként vinné táncba a metropolis legfölkapottabb szvingklubjának (előttünk: egy csehó) sárga ruhás démonát. Mely vágyvamp a rendkívül mutatós, színpadi beszédtől (is) eltiltandó szépség, Keveházi Krisztina előadásában úgy jár-kel, mint egy karót nyelt, lemerült akkumulátorú robotpróbababa; majd olyan, mínusz IQ-görbés, fülhasogató csipogást hallat, melyhez képest Miss Röfi hangfekvése akár Karády Kataliné.

A Susan Stroman jegyezte, eredeti koreográfia - a Csajkovszkij, Bizet, Grieg, a Squirrel Nut Zippers, a The Beach Boys etc. szerzeményeiből fércelt kollázsra - ortopéd lötyögés. Értsd: a klasszikus balett-, rock 'n' roll- és szvingábécében az A betűnél toporgunk, s ott le is cövekelünk. Mindehhez a KFKI Kamarabalett, főleg a Magyar Nemzeti Balett táncosainak (kivált: Apáti Bence, Bajári Levente) szerepeltetése tragikomikus túlkapás.

A hatvanas-hetvenes években - recenzormámoros rajongásának tárgya - Bob Fosse érzékzsongító, újító dzsessztánc-kompozíciói fémjelezték a Broadwayt (Sweet Charity, Kabaré, Chicago). Egy ilyesféle, kontakthibás halálhörgés-siralomvölgyet bajosan vethettek volna deszkára zajos ünneplések közepette. Tehát az (ez idáig) öt Tony- és Laurence Olivier-díjjal fölcicomázott Stroman táncalkotói-direktori karrierje eme sivár nyomorúságnál is csüggesztőbb.

Pazár Krisztina és Bajári Levente borzongató hintajelenete
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.