A Kockásfülű Nyúl még teljesen üres nézőtérnek lebegteti nagy, kockás füleit, ráadásul a Kis kece lányom dallamára, de a csapos azt meséli, ha nem veri szét az eső az estét, rendszerint sokan megfordulnak a West End tetején mostanában. Mert ott Tér-Film-Zene Fesztivál van. Azt mondja, a legnépszerűbbnek eddig a Valami Amerika 2, a Kaméleon és a Csinibaba című szép magyar film vetítése bizonyult, de amúgy is sokszor telt a ház. A lecsapolt sörök mennyiségéről viszont nem beszél.

Eső egyelőre nincs, dögletes meleg annál inkább, még este hatkor is csak a páratlan másodpercekben kapni levegőt, akkor se sokat. Jelentékeny izzadás van, és akkor mit szóljon, aki odalenn, a városban futkos ide-oda, préselődik a forró ablaküveghez a buszokon, élvezi a nyáron is forró fűtőtestek érzékeny és buja érintését a trolikon. Ne szóljon semmit, jöjjön felfele. Mert azért itt, Budapest tetején mégis minden sokkal jobb.

Szép, szőke lány búzasört, undok képű kiskölyök mikroszkopikus méretű hamburgert majszol, kislány nagyot esik a játszótéren, a hűvös permetet kibocsátó szerkezetek dolgoznak veszettül, közben átcsúszunk Dr. Bubóba, ahol nagy gáz van egyébként, mert ellopták a Majomkirálynő óriás gyémántját. A Magyar Népmesék aktuális darabját látva pedig azt gondoljuk, bárcsak fából volnánk mi is, mint a hős, Péter. Mennyi verejtéket megspórolnánk. Mikor aztán a Lenny és Twiek-epizódban a honvágy problémakörét boncolgatják az animált főszereplők, a mellettünk lévő asztalhoz fiatal pár érkezik. Úgy néz ki, nem nagyon értik, mi van. Azt mondják, csak egy sört inni ugrottak be, de ha már, akkor maradnak kicsit még.

Az 1993-as dzsessztévé közben ellazulunk rendesen, csak nagy néha csúszik Gershwinbe egy kis mentőzaj, ezt leszámítva ügyet sem vetünk az alvilágra, vagyis hogy megvetően gondolunk azokra, akik nem az országos napilapok hideg italok mellett való olvasgatásával töltik a kora estét. A másik többé-kevésbé elfogadható opció még a strand lenne, de azt meg az iszonyú drága és ráadásul szikkadt lángosok, valamint a különféle fertőzések zsíros árnyéka (na?) árnyékolja be. Negyed nyolckor sajnálni kezdjük, hogy nem évtizedekkel ezelőtt voltunk tévékritikusok - Öveges József Legkedvesebb kísérleteim című műsorát nézve, amely a rendkívül tárgyszerű "Miért lyukacsos a stúdiók fala?" címet kapta, elgondolkodunk ugyanis, hogy a praxisból nem emlékszünk olyan ismeretterjesztő szériára, amely akár csak megközelítőleg ilyen érdekesen tárgyalta volna a fizikát, és elkezdjük szégyellni, hogy vagy négyszer majdnem megvágtak a tárgyból, hiszen hát ez, a fizika mármint, pofonegyszerű, ha Öveges professzor elsőre kissé talán rémisztőnek tűnő szemüvegén keresztül nézzük.

Fel sem ocsúdunk jóformán, és már mindegyik nyugágy foglalt, a nézőtér is mintha kezdene megtelni, egy kissrác idegesen gördeszkázik, kellemesnek mondható sültkrumpli-illat lebeg, aztán negyedórás csúszással, háromnegyed nyolckor, a Balkan Etich csap némi görög népzenébe, naná hogy van a Zorba is. Mikor elkezdődik a Sztracsatella című - állítólag - filmszatíra, már tényleg tele a placc. Fél tizenegykor aztán, pihenjen a város is, némafilmre vált a Tér-Film-Zene, Stan Laurel alá Gyarmati István varázsol zongoraszót.

Végül alászállunk a még mindig nyüzsgő Budapestbe, és a kollegina szavain merengünk, aki szerint olyan ez az egész, mint a hatvanas években, mikor csak a szomszédnak volt tévéje, és mindenki azt nézte. Ül sok száz ember Budapest tetején, és bámulja a vásznat, kollektív kertmoziélmény, lesz miről beszélni holnap. Hazafelé, a csendes mellékutcán vánszorgó locsolókocsitól lábvizet kérünk, és azon gondolkodunk, vajon mi a francot akart kezdeni a tolvaj strucc a Majomkirálynő óriás gyémántjával.