- A belvárosi Váci utcai ének és zenetagozatos általánosba jártál. A ,,Váci" mostanra Budapest egyik legdrágább utcájában található, és nem mellesleg az ötödik kerület vezető állami iskolája azóta is, ahol akkor hétszáz gyerek közül mindössze kettő volt roma, remélem nem veszed rossz néven: te hogy kerültél oda?

- Valóban nem túl sok roma lakott akkor a kerületben, de nekem az egész családom odavalósi. Mi a Kossuth Lajos utcában, a nagymamám a Havasban, az anyukám testvére pedig a Szabadság téren lakik.

- Szüleid?

- Apukám zenész, anyu lovári, beszélnek is cigányul, de én már inkább csak értek. Édesapámnak két diplomája van, egy tanári és egy pódiumművészi, így nálunk, a családban sosem az volt a kérdés, hogy lesz-e diplomám, hanem az: ha megvan és már normális helyen dolgozom, tovább tudom-e vinni azokat a kulturális hagyományokat a későbbi életemben, amiket otthonról hoztam. Számtalanszor látom, hogy egy diplomás roma oly módon akar beilleszkedni a társadalomba, hogy közben "elfelejti" identitását. Idetartozik, hogy néhány napja voltam az egyik unokahúgom diploma utáni buliján. Ő lett az ötvennegyedik, aki lediplomázott a családunkban, amire nagyon büszke vagyok.

- Nem zenei osztályba jártál, annak ellenére, hogy nem is akármilyen zenei gyökerekkel is rendelkezel...

- Nagyapám, Mágó Károly országosan ismert prímás volt, tehát fel sem merült, hogy én ötéves koromban ne kezdjek el zenét tanulni. A Szabolcsi Bence Állami Zeneiskola pedig éppen egy sarokra volt a Vácitól, ahol tizenöt éves koromig tanultam hegedülni, fel is vettek a Bartók Zenei Szakközépiskolába, mígnem egy reggel úgy ébredtem, hogy leteszem a hegedűt.

- Miért?

- Volt egy ütött-kopott íróasztalom, amire felírtam, hogy február 26-án hagytam abba a hegedülést, ez pont a felvételi után volt. Úgy éreztem, ha ezt választom, akkor egész életemben hegedűs leszek, amire egyáltalán nem vágytam. Imádtam játszani, a mai napig néha előveszem a hangszert, de én nem ilyen életet képzeltem el magamnak. És persze, a rendszerváltás óta Magyarországon a roma zenészek helyzete nem túl rózsás, megélni belőle szinte lehetetlen, tehát ki kellett volna mennem külföldre, ami egy évig sikerült is, mert a családom másik fele Bécsben él, de megjegyzem, már apukám sem zenél, hanem éttermet vezet.

- Miért jöttél haza Bécsből?

- Az egyik legfontosabb tényező a hazaszeretetem volt, ugyanis én nagyon szeretem ezt az országot, bár tudom, sok őrült is lakja, és számos dolog nem úgy működik, ahogy kellene, de a családom, a barátaim, és a szebbnél szebb tájak mind idekötnek. Azt szoktam mondani, nem vagyok túl gazdag, viszont rengeteg barátom van.

- Az általánosban kihúztad a nyolc évet, de a gimnáziumi évek már nem mentek ilyen simán, mi volt a gond?

- Hatéves koromig mintagyerek voltam, ha valahol órákig kellett egy helyben ülnöm, szó nélkül megtettem. Egyszer megkérdeztem a nagynénémet, amikor egy másik gyerekre folyton rászóltak a szülei valahol, hogy az a gyerek miért folytatja tovább a rosszaságot, ha arra kérik, hagyja abba... Aztán, ahogy kamaszodni kezdtem, rájöttem, ha rossz vagyok, akkor nevetnek. Na, itt romlott el tulajdonképpen minden, ekkortól ugyanis mindenhol én lettem az osztály bohóca.

- Mindenhonnan eltanácsoltak?

- Ha nem is pont így, de rendszeresen visszatérő elem volt, hogy a tanáraim azt kérték a szüleimtől, inkább válasszanak nekem másik iskolát.

- Mik voltak a kiváltó okok?

- Általában a tanárokkal voltak politikai és társadalmi vitáim...

- ...na ne: egy 12-14 éves gyerek társadalmi és politikai vitái a tanárokkal, jó hogy nem nevelésfilozófiai problémákat említettél...

- Aktivistának éreztem magam, plakátokat ragasztgattam, részint azért, mert a csajok előtt vicces volt, másrészt azért, mert a családom nagyon nyitottan nevelt. Ezért is voltam olyan nyegle. Nincs a közelemben olyan család, ahol ütötték volna a gyerekeket. Egyszer egy társadalomismeret-tanárom - abból az iskolából szintén mennem kellett - épp ezt nevezte meg hibának velem kapcsolatban. Viszont annyi volt iskolatársam létezik, hogy szinte bárhol járok az országban, egyvalakivel legalább összefutok.

- Az érettségi után mi volt a terved?

- A Kodolányin végeztem. Előtte az ELTE jogi kar 2 pont híján úszott el, maradt volna a kollégium Szegeden, amit viszont kizártam, így féléves ELTE történelem ,,pályafutás" után később az Államigazgatási Főiskola következett, ahova talán még beiratkozni beiratkoztam, de órán már nem vettem részt. Majd kiköltöztem Bécsbe, édesapámhoz, ahonnan egy év után hazajöttem, és bementem a Rádió C-hez, amit akkor Kerényi György (ma az MR1 Kossuth adó főszerkesztője) vezetett, és állásra ajánlkoztam. Mégpedig úgy, hogy akkor már két éve leérettségiztem, és nem csináltam tulajdonképpen semmit. Kerényi két hét munka után felajánlotta, hogy dolgozzak neki, és alá is írtam a munkaszerződést.

- Ilyen gyorsan?

- Szerencsém volt, kellett is ember, és nem utolsósorban, minden munkát elvégeztem, amit rám bíztak. Mindig volt kedvem - kőkemény hidegben télen, vagy a nyári elviselhetetlen hőségben - utca emberét kérdezni. Vagy, például a költészet napján kiküldtek a Nemzeti Színházhoz, hogy akár a portással is, de készítsek interjúkat eme jeles napról, és én véletlenül Jordán Tamást is megszóltattam...

- Bocsásd meg a piszkálódásom, de ugye nem Jordánt hitted portásnak?

- Természetesen nem, épp az járt a fejemben, hogy a lehető legérdekesebb embert találjam meg. De tanítottam a Független Média Központban például, amelybe felvesznek évente tíz tehetséges roma gyereket, akik azért kapnak ösztöndíjat, hogy tanuljanak. Örülök, hogy valamit át tudok már adni, arról nem is beszélve, hogy nagyon jó érzés a roma fiataloknak, ha látnak valakit a tévében, aki szintén roma. Annak örültem nagyon, hogy öten kimondottan a bulvár felé vették az irányt, ami azért fontos, mert legalább biztos megélhetést ad, ami nem utolsó szempont.

- A Népszavában hol lehetett találkozni a te neveddel, mert ezt is megnevezted referenciaként?

- Főleg az online részét kezeltem a lapnak, de több vezető publicisztikát is írhattam. Persze, többnyire roma témákat dolgoztam fel. Közben egy évig vezettem a Roma magazint az M1-en.

- És a Tények?

- Nagyon szerettem a Népszavánál dolgozni, de egy idő után váltani akartam, és pont a Népszabadság hirdetését olvasva jelentkeztem be a Tényekhez, castingra, mivel a híradózás vonzott. A szobában Bárdos Andrásnak arról kellett beszélnem, mi az a téma, amivel nem szeretnék foglalkozni. A sportról csevegve aztán kibukott az, ami azóta is komoly feszültségek alapja közöttünk: ő Újpest-, én Fradi-szurkoló vagyok.

Mágó Károly