Amerikában John Dillinger mégiscsak legenda, hogy ne mondjam: ikon, de azt még én is tudtam, hogy mi a történet vége. Nem szabad a keze a rendezőnek és a forgatókönyvírónak, nem is dobálóznak a tényekkel. Ha néhány gengsztert a filmben előbb lőnek agyon, mint Dillingert, csak azért van, hogy kicsit jobban elszigeteljék a közellenséget a köztől, hogy átérezzük, mennyire magányos foglalkozás a betyárság.

Nem szabad a színészek keze, arca sem, A Dillingert játszó Johnny Depp ugyan annyira kevéssé bajuszoskodik, amennyire csak lehet, néha azonban lehetetlen elkerülni, a mosolyát sem tudja pont arrafelé ferdíteni, amerre a bankrabló, de ferdíti azért becsülettel. Finom, pontos alakítás, zavarba ejtően hűvös, de ebben van az ereje. Apróságokra talán jobban is odafigyelhetnének: ha valakit vállon lőnek, akkor aligha a meglőtt kezével nyúlkál az éjjeliszekrényre helyezett órája után, de ez inkább rendezői hiba.

Egyébként technikailag meglepően kevés hibát követ el Michael Mann, dinamikus, jó ritmusú film, gyors vagy megáll, levegőt vesz, és újra nekilódul, elrepül a két és fél óra. Csodálatos operatőri munka, szép fények, mozgások, rázkódások, viszi a néző figyelmét Dante Spinotti, de nem megy az agyára, nem szépeleg, és nem idegesít. Az már valószínűleg nem technikai hiba, hogy nem sikerül megismételni a nagy mutatványt, amely a Szemtől szembe című filmjében sikerült, hogy két nagy színészt leültet egymással szemben, azok csak beszélnek, és a széksorokban mégis ájuldoznak az emberek, hogy mekkora művészet.

Nincs Johnny Deppnek ellenpárja. Christian Bale a rendőr, Melvin Purvis szerepében megpróbál szakítani a hagyományos rendőrfigurával, de csak egy még hagyományosabbat talál magának, azt a merev, szögletes ostobát, akit még Victor Hugo talált ki A nyomorultakban. Bale kínjában csak pöszög, szürke ruhákat hord, és igyekszik a szürkénél is szürkébbnek látszani.

A két és fél óra ellenére is megoldatlan kérdések maradnak, az egyik éppen ez, hogy hogyan is tudják az ostobák, akik olyanok, mint a bűnözők, csak rondábbak, lomposabbak és visszataszítóbbak, végül mégis elkapni Dillingert. A másik elvarratlan szál a maffiavonal, amely szerint Dillinger egy idő után az olaszoknak is terhére volt, mert miatta hozták létre az FBI-t (ez egyébként így nem igaz), és mintha ők is beszálltak volna a Dillinger-kergetőbe, bár ez nem teljesen világos a történetben.

Biztosan ez volt a koncepció, megmutatni, hogy Dillingert nem egy rendőr fogta el, még csak nem is a rendőrség, hanem maga a köz, az a köz, amely egyébként szerette, vagy legalábbis érdeklődött utána, utcára szaladt, hogy megnézze, hogyan szállítják a börtönbe. Ha Mann ezt akarta elmondani, az átlag kellemes borzongását a nem átlagostól, amely csak addig kellemes, amíg érezzük, hogy előbb vagy utóbb elkapják a kopók a nyulacskát, talán túl keveset mond.

Ha azt akarta elmondani, hogy a társadalom peremén harcban áll rabló és pandúr, és a módszereket, arcokat nézve nehéz elédönteni, hogy melyik melyik, akkor azt jobban elmondta a Szemtől szembében, meg egyébként is: nekünk magyarázza? Ha meg valami harmadik dolgot akart elmondani, azt nem értettem meg.

(Közellenségek - forgalmazza a UIP Dunafilm)