Ugyanígy szerepelt a volt szocialista országok filmjeit versenyeztető, "A nyugat keletje" szekcióba meghívott Sopsits Árpád-dráma, A hetedik kör és az idei magyar filmszemle fődíjasa, Az utolsó idők. Így a szombat esti zárógála egyetlen magyar vonatkozású eseménye az lett, hogy Báron György filmkritikus, a dokumentumfilmes zsűri elnöke átadta az Osadne című szlovák-cseh koprodukcióban készült mű alkotóinak a kategória legjobbjának járó Kristály Glóbuszt. Lapunknak megjegyezte: az Osadne egészen kiváló film, de egyre nehezebb meghúzni a műfaj határait. A zsűri nem feltétlenül tartott minden versenyművet dokumentumfilmnek, és most a konzervatívabb alkotásokat ismerték el.

A gálára mindig nagy gondot fordító fesztivál most is impozáns körítést talált ki: lenge öltözetű lányok lejtettek táncot gigantikus áttetsző nejlonokkal. Az est humorfelelőse a pozíciót emberemlékezet óta birtokló olykor zenész, olykor tévés személyiség Marek Eben volt, aki németes pontossággal jelentette be a díjakat, majd tett fel a színpadon lévőknek váratlannak szánt kérdéseket. Például, amikor a legjobb színésznő díjával jutalmazott dán Paprika Steen hosszan fejtegette, hogy mennyire szerencsésnek tartja magát, hiszen manapság a színésznőknek huszonöt éves korukig tart a karrierjük, Eben egyszer csak közbevágott: és honnan kapta a Paprika nevet? De a válasznál sokkal fontosabb, hogy a Taps (Applause) című filmben nyújtott alakítása valóban átütő és pazar: egy alkoholista színésznőt játszik.

Érdekes egybeesés, hogy az amerikai független filmek hőse, a Kerülőutak óta szupersztárnak számító, most már a legjobb színésznek járó Kristály Glóbusszal is bíró Paul Giamatti is színészt, egészen pontosan önmagát alakítja a Hűvös lelkek (Cold Souls) című sci-fi drámában. Mivel nyomasztja Csehov Ványa bácsijának színházi bemutatója, megválik a lelkétől, és kölcsönveszi egy orosz költőnőét. Hamar rájön azonban, hogy a sajátja a jobb, csakhogy időközben egy tehetségtelen orosz szappanoperasztár ellopja az övét raktárból...

Az este legnagyobb meglepetését mégis a zsűri szerezte. Első körben épp a német Andreas Dresennek, a Whisky és vodka című mű alkotójának, aki alig hitte el, hogy ő kapja a legjobb rendezőnek járó szobrocskát. Mint mondta, nem tud szabadulni a döbbenettől, hogy egy komédiát díjaztak. Különösen egy német komédiát. Zavarát még fokozta az elismerést átadó Antonio Banderas jelenléte is, akitől autogramot kért. Nem mellékesen: a Whisky és vodka kellemes kis önironikus mozi a filmgyártásról. Kicsit olyan, mint Francois Truffaut Amerikai éjszakája, csak nem olyan játékos és intelligens...

A további meglepetések sorát a Húsz (Bist) című iráni dráma húszezer dollárt érő különdíja nyitotta. Egyrészt azért, mert a nevezett egy roppant szegényes szellemi hátterű dokumentarista mű, másrészt, mert Abdolreza Kahani rendező papírról olvasott, alig érthető angolsággal arra kérte a jelenlévőket - köztük Václav Havelt -, hogy állva tapsoljanak a szabadságukért küzdő iraki testvéreiért. Az életműdíjjal kitüntetett John Malkovich erre kitartásra biztatta Kahani népét. Ennél bizarrabb jelenet már csak az volt, amikor bejelentették, hogy a Frederic Dumont által rendezett, belga-kanadai koprodukcióban készült Angyal a tengeren (Un ange a la mer) kapta a harmincezer dollárral járó Grand Prix-t. A tévés kiállítású produkciónál - amely egy apja miatt az öngyilkosságot választó kisfiú drámája - sokkal jobb filmek voltak versenyben. Például az összes többi.

Karlovy Varyból jelenti kiküldött munkatársunk, Csákvári Géza