Definíciós gondok azért akadnak bőven. A Soundot indulásakor mindenki úgy könyvelte el, hogy hiánypótló elektronikai fesztivál, ahol a bólogató partiarcoktól a kísérleti elektronikát kedvelőkig mindenki összegyűlhet. Ám alig tették közzé az idei programot, a honlapon máris fellángolt a vita: mit keresnek itt a világzenei formációk? Mi ez a tanácstalan eklektika? A szervezők úgy gondolták, egyszerűbb lesz, ha a műsorfüzetben maguk határozzák meg a fesztivál profilját: "egy XXI. századi, friss és finom fesztivál, egy olyan minőségi - mondhatni: prémium - esemény, amely nem akar több lenni, mint egy álomszerű nyaralás, tele programokkal. De kevesebb sem".

Kár, hogy mindezt ugyanúgy rá lehetne húzni a Szigetre vagy a VOLT-ra, de akár a néhai Művészetek Völgyére is. A fesztiválozók viszont, úgy tűnik, igenis kérik a markánsabb arcélt: sem az amerikai Ozomatli latin-amerikai taktusai, sem a spanyol Eskorzo világzenéje nem mozgatott meg átütő tömeget a nagyszínpadon. Igaz, a T-Mobile Teraszon kisebb falu tolongott a Kyoto Jazz Massive-en, bár legtöbben akkor is az eredetileg meghirdetett Zagart várták. Meg is jegyezte valaki: micsoda király ötlet, hogy Zságer Balázs csupa japán zenésszel lép fel az idén. Ám a színpadra libbenő sötét bőrű énekeseknél már a leginkább reménykedők is gyanakodni kezdtek: ez még Zagartól is sok lenne! Így nem akármilyen meglepetésnek számított, hogy a vérbő dzsesszt játszó távol-keletiek óriási sikert értek el, amit az eredeti Zagar is csak szinten tudott tartani. (Más kérdés, hogy az elektronikával indult magyar csapat, ma már sokkal inkább hasonlít egy rockbandára.)

Az viszont megkerülhetetlen tény, hogy a Nagyszínpad előtti tér csak főműsoridőre népesült be igazán, amikor bizony már az elektronika koronázatlan királyai tolták a hangerőt. A nagy elődök és még nagyobb követőik. Mert ha hiszik, ha nem, ennek a viszonylag fiatal műfajnak is megvannak már a maga klaszszikusai. Az immár 35 éve zenélő német Kraftwerk Autobahnja például olyan, mintha maga Bill Haley vezetné elő műfajteremtő örökzöldjét, a Rock Around the Clockot. A minimalizmus szerelmesei most sem okoztak csalódást: visszafogott vetítés és nagy dallamok uralták a Balaton-partot. A Ralf Hütter vezette csapat tagjai ugyanis most sem csináltak egyebet, mint másfél óráig rezzenéstelenül álltak egymás mellett, laptopjaik takarásában. Legfeljebb egy-egy óvatos kattintgatást engedtek meg maguknak. Ám koreográfiát, eszement pörgést elvárni a németektől az kábé olyan lenne, mintha csárdást kérnénk a moszkvai balettől. Nem mintha az idén huszadik születésnapját brit Orbital nagyobb mozgáskultúrával rendelkezett volna, hacsak a karemelést és a fejkörzést nem számítjuk annak. Persze, az üdébbnek hangzó technoorgia, az immár védjegynek számító fülmelletti, világító lámpácskák megtették hatásukat: bulizott boldog és boldogtalan.

Kérdés viszont így is kérdés marad: ragaszkodnak-e a továbbiakban is a szervezők a friss salátához, többfajta ritmust, megközelítést kínálva fel, vagy hallgatnak a nép hangjára, és jobban egységesítik a kínálatot? A magam részéről egy kissé borzas, talán nem is annyira józan angol lányra hallgatnék, aki dühösen válaszolt az őt rángató barátjának, amikor az ételpult felé húzta: ő ma már nem kér abból a büdös magyar kolbászból! Jöjjön inkább valami balatoni herkentyű.