És ha egy szál elpattan, marad ugyan a szövet, új szálat húz be a Takács, de a vele közvetlenül kapcsolódó többi szálak mind sérülnek, meggyöngülnek. Ezt érzem most én is, aki a sok barátod, még több haragosod, vagy néha ez, néha azból, az első kategóriába számítottam. És ezt jó időben, rossz időben, soha nem hallgattam el. Mert nem felejtek, Laci.

Majd húsz évvel ezelőtt az (akkori) fotómúzeum fotós könyvek sokaságát adta ki nagyon csekély támogatással és nagyon sok baráti, drukkeri segítséggel. Te egyike voltál azoknak, akik ezt a lehetetlen vállalkozást önzetlenül, önként és néha dúdolva, segítették. Képfeldolgozás, digitalizálás, tervezés, tördelés, nyomtatás... mikor mire volt éppen szükség. Óvatos kérdésünkre, hogy mit kóstál a munkád, mennyi a mennyi, visszakérdeztél: Menynyitek van erre? És gyakran/mindig a piaci ár feléért, negyedéért végezted el a számunkra létfontosságú munkát. Köszöntük akkor is, köszönöm most is, s nem felejtem, még adósod vagyok.

Nem volt könnyű életed. Sokan, sokszor nehezítették, igen gyakran saját magad is. De amit érte, értem, értünk tettél, amit a magyar fotóriporteri szakmának adtál, azok a képeid, melyek megjelentek a Magyar Ifjúságban a hetvenes évek második felében, amelyek tíz éven keresztül később a Népszavában, azok, melyeket beválogattál a Világ című lapba... ezek mind arról szólnak: volt egy tehetséges, nehéz életű ember, aki lefeküdt este, nem kelt fel reggel, és akiért olyan nagyon-nagyon kár, hogy nincs többé.