- Mikor és miért cserélte le élete nagy szerelmét, a filmet a borászatra?

- Amikor beláttam, hogy - a közhiedelemmel ellentétben - a Keresztapán kívül egy filmem sem lett sikeres. Ma már persze százával veregetik a vállamat, hogy a Magánbeszélgetések meg az Apokalipszis mekkora fegyvertény volt a maga idejében, de ez nem igaz. Mind a kettő megbukott. Ja, hogy tizenöt évvel később kiderült, mégis szokatlan, eredeti, jó filmek voltak? Talán akkor és ott kellett volna mondani, nem most. De nem ezért adtam fel. Négy évig izzadtam a Pinokkióval. Már majdnem elkezdtem, amikor két stúdió csúnyán összekapott a jogokon, és a per kinyírta a projektet. Újabb négy évet öltem bele a Megapolis című forgatókönyvembe, amivel meg kidobott az összes stúdió, mert nekik csak a Bat-man meg a Spiderman kellett. Egy szó mint száz, tudomásul vettem, hogy Hollywood csak olyasmire hajlandó áldozni, ami engem nem érdekel, tehát ha filmet akarok csinálni, vagy én finanszírozom, vagy nem lesz film.

- Azért nemcsak ez a radikális megoldás létezik. Woody Allen például Európában talált finanszírozót...

- Az amerikai művészfilm akkor is bajban van. Ráadásul a stúdiók ma már háromdimenziós filmekben gondolkodnak, mert azt lehet négyezer moziban bemutatni. Ez a technika egyelőre gyerekcipőben jár. A magam részéről meghagyom a Pixarnak, ők legalább jól csinálják. Hál' istennek, nekem nem megélhetési kérdés a film. De azoknak a kollégáimnak, akik nem akarnak megalkudni, és szintén a személyes hangvételű, intimebb filmeket szeretik, nagyon nehéz. Woody Allen kivétel. Arról a fiatal nemzedékről beszélek, amelyik csökkentett gázsival is beéri egy minimális költségvetésű, jó film kedvéért. Mese habbal, hogy az igazán tehetséges, makacsul öntörvényű rendezők kacsalábon forgó palotában élnek, négy-öt kocsijuk, négy-öt feleségük van, és két kézzel szórják a pénzt. Aki ma Amerikában jó filmre adja a fejét, az nem keres. És ugyanolyan amatőr, mint én.

- Amatőr?

- Amatőrnek tekintem azt a filmest, aki szerelemből csinálja, fütyül a kalózkópiákra, és nagy ívben elkerüli az egész dicsőséges filmipart.

- És hová sorolja a Coen testvéreket és Martin Scorsesét? Ők mégis megtalálják a módját, hogy a nagy stúdiókkal dolgozzanak?

- Minél nagyobb a költségvetés és minél többen dirigálnak, annál hígabb a téma, és minél kevesebb a pénz, annál jobban elengedheted a fantáziádat. Az említett kollégák azért dolgoznak a stúdiókkal, mert másképp nem tudnának filmet alkotni. De többnyire éveket emészt fel, mire egy projektjük lábra áll, mert a producer Johnny Deppet, Brad Pittet, Tom Cruise-t akarja, akik nagy-nagy művészek, de mire átírják rájuk a szerepet, már rég nem az a film, amiről eredetileg beszéltek. Hogy miért költöztem huszonöt évesen San Franciscóba, és miért érzem magam jobban ott, mint Hollywoodban, ahol a dolgok történnek? Magam se tudom a választ. Van, aki jobban tűri a ketrecet, van, aki rosszabbul. Én roszszabbul. Fő a változatosság, nem igaz?

- Ám azzal, hogy kiszabadult a ketrecből, megfosztotta magát a nagy forgalmazók kegyeitől is. Nem bántja, hogy emiatt sokkal kevesebben látják a filmjeit?

- Ha a közönségnek az az ára, hogy mások pénztárcája diktálja nekem az ízlést, akkor inkább legyen kevesebb nézőm. Nincs szükségem tömegekre. Megvolt az előző életemben. Ostoba hollywoodi találmány, hogy mindig mindent ugyanarra a kaptafára húznak. Akinek bejött egy gengszterfilm, az mostantól csak gengszterfilmet csináljon, a Patton után meg folyton háborús filmekkel traktáltak. A Keresztapában csak egy dráma volt, kár volt ragozni, mert ez nem az Indiana Jones, amiről annyi bőrt húztak le, amennyit csak lehetett.

- Savanyú a szőlő, vagy bírálja George Lucast?

- Abban az értelemben savanyú, hogy George-hoz képest - akit tizenkilenc éves kora óta ismerek és szinte az öcsém - nekem egy vasam sincs. Kalapot le a kritikai és anyagi sikere előtt, de nem ártana, ha végre kifutná magát, és nemcsak színes-szagos tűzijátékokat csinálna, mint az Indiana Jones, hanem olyan filmet is, amelyik a szívéből jön. Nem muszáj mindig úgy táncolni, ahogy a stúdiók fütyülnek. Nekem legalábbis nem megy.

- Soha nem ment?

- Volt az életemben tíz olyan év, amikor örültem, hogy munkát kapok, mert hatalmas adósságot kellett visszatörlesztenem, és abban az időszakban őszintén szólva nem nagyon válogattam. De filmet csak teljes odaadással, szívből szabad készíteni, és csak olyan témából, ami az embert annyira érdekli, hogy még tanulni is hajlandó a kedvéért. Igaz, hogy a Tetro fikció, de tele van önéletrajzi elemekkel, beleértve azt a mondatot is, hogy egy családban nem fér meg egynél több géniusz. Nem árulom el, melyikünktől származik, mert az apám Toscanini zenekarában szólózott, a nagybátyám operakarmester volt, az anyai nagyapám zeneszerző, a másik nagyapám a filmhang feltalálója, a húgom Talia Shire színésznő, a fia Jason Schwartzman ismert színész, az unokaöcsém Nicolas Cage és a lányom Sofia Coppola. A Tetróban is és a következő filmemben is a fóbiáimat és a görcseimet próbálom kibogozni, hátha valamivel többet megtudok magamról, mielőtt elköszönök ettől az élettől.

- Elárulná a legnagyobb fóbiáját?

- Hogy nem vagyok olyan, mint Javier Bardem a legutóbbi Woody Allen-filmben: nem buknak rám a nők. Gyűlölöm ezt a rámenős típust, de mit csináljak, ha az anyám azt verte belém, hogy a nőkkel óvatosan kell bánni? Addig-addig óvatoskodtam, míg minden jó nőről lecsúsztam.

- A Tetro egy olasz családról szól. Miért forgatta mégis Argentínában?

- Mert az argentinok tulajdonképpen bevándorolt olaszok, csak éppen spanyolul beszélnek, és ha már én finanszírozom a forgatást, miért ne fedezzem fel magamnak Argentínát? Most Alexandria és Isztambul izgat. Ismeretlen nyelv, kultúra, ország. Ha az ember sokat zabál, meghízik. Ha félrelép, otthagyja a felesége. Az életben minden gyönyörnek ára van. Egyetlen kéjt lehet büntetlenül élvezni, a filmcsinálást.

Los Angeles, 2009. július