- Sajnos csak egy rövid szakaszon épült meg a kerékpárút, így nagyobbrészt autók között rodeózok, nem túl egészséges, de nincs máskor időm edzeni. Ahogy hazaérek, kezdődik a második műszak, minden napra jut legalább egy tárgyalás, este intézem a levelezésem és szervezem a soron következő környezetvédelmi rendezvényünket, vagy előadásra készülök - helyezkedik el a váci főtér csokizójának teraszán.

Mivel a bio-őszibaracklé elfogyott, hosszas latolgatás után jeges kakaót kér tejszínhabbal, mellé frissítőnek (és itt egy közkedvelt szénsavas üdítő neve következik) rendel. - Sajnos tudom, hogy a búvárszemüveg üvegének tisztítására is ezt használják. Emiatt néha nem jó, hogy környezetvédőként ismerem az alapanyagokat, amelyeket beviszek a szervezetembe - mondja némi kedvetlenséggel a hangjában. Mintegy magyarázatul hozzáfűzi, sosem volt szimpatikus számára az elvakult környezetvédelem, amely nem vizsgál és tolerál egyéb szempontokat, egy ipari beruházásnál nem vesz tudomást a megtérülési oldalról és arról, hogy adott esetben hány embernek jelenthet megélhetést. - Én látni akartam, mi van a lövészárok másik oldalán is, ezért szereztem közgazdászdiplomát gyakorló környezetvédőként a Miskolci Egyetemen - jegyzi meg.

A kisvárdai pedagógus házaspár négy gyermekét otthon körülvették a tudományok, a szülőknek arra is volt gondja, hogy zenére tanítsák őket. A matematika tagozatos fiuk egészen egyetemista koráig trombitázni tanult. - Egyébként szertelen gyerek voltam, emiatt a szüleim sokat pironkodtak az iskolában. Sose tanultam sokat, de jó tanuló voltam, most visszagondolva hiperaktív gyerek lehettem, csak annak idején az ilyet rendetlen, rongy kölyöknek mondták. Kamaszként annyira fellázadtam, hogy a tanáraim azt tanácsolták, olyan helyre menjek, ahol nem találkozom emberekkel. Noha mindig is tanárnak készültem, megfogadtam a tanácsukat, és jelentkeztem a Miskolci Egyetemen bányamérnöknek. Az egyetemen az volt a jó, hogy triatlonozhattam, sokat rajzoltam-festettem, és mellette elvégeztem a bányamérnöki szakot. Utána kutatógeológusként kezdtem dolgozni Bakonyszentlászlón. A szakma nem érdekelt különösebben, de pedagógus szülők gyermekeként megszoktam, hogy ne járjak a fellegekben, nekem kell egy biztos pont, amiből megélek. A munkám mellett gyerekeket tanítottam rajzolni, és turistákat vezettem a bányába. Bakonyszentlászlón abban az időben nagyon rossz volt az ivóvíz minősége, ezért, amikor a fúrásokkal eljutottunk olyan mélységbe, ahonnan már karsztvíz fakad, a falu ivóvízellátását is megkaptam feladatként. Azóta is abból a kútból folyik ott a víz, amit a munkásaimmal fúrtam. Mindig poénkodtam, hogy Bakonyszentlászlón én fakasztottam a vizet.

Bányamesterként indult el a környezetvédelem irányába. Bauxitot bányásztak, és ehhez egy ősfenyves közepében lévő külfejtésen végeztek robbantásokat. Azt mondja, olyanná tették az erdőt, mintha háborús terület volna, és amikor átment rajta, megérezte, hogy az erdő nem szereti őt. E romantikusnak tűnő ok mellett azonban volt még más is. A rendszerváltás közeledtével egyre világosabbá vált számára, hogy a bányászatnak előbb-utóbb vége lesz Magyarországon, és még abban a korban volt, amikor az ember ki akarja próbálni magát több területen is. Már majdnem ott maradt polgármesternek, amikor a kezébe került egy pályázat; Vácon kerestek környezetvédelmi munkatársat. - Én Vácot addig csak hajóról láttam, és nem a templomok különleges sziluettjét őrizte az emlékezetem, hanem a Naszály-hegy nagy sebét, a cementmű gomolygó füstjét a város felett. Miután megkaptam az állást és ideköltöztem, megbizonyosodtam, ez igazi kihívás egy környezetvédőnek - mondja.

Első sikerének egy Vác közeli akkumulátortemető feltárását tekinti. - Az ügyben a vizsgálatok befejezése után államigazgatási eljárás indult, természetesen nagyon sokan hibáztak a történetben, a hatóságok is, amikor azonban kiszabták a bírságot, kiderült, hogy a téesz belerokkant volna, és önerőből nem tudta megszüntetni a hulladéklerakót. Mondanom sem kell, amikor felvettem velük a kapcsolatot, először nagyon utáltak, de aztán pályázatokkal, más cégeket megkeresve, sikerült elszállítani az akkumulátorokat, és talpon maradtak - eleveníti fel a történteket Bíró György.

Noha később az ő nevéhez kötődik egy másik - német - társaság ideiglenes bezárása, amely az emberi életre közvetetten veszélyes anyagokat gyártott mindenféle engedély nélkül, mindjárt hozzáteszi, már ebben az időben megfogalmazódott benne: nem elég hatóságként fellépnie az ilyen esetekben. Azóta is vallja, a környezetvédelemnek három lábon kell állnia. A szabályok lefektetése után létre kell hozni az anyagi hátteret, és környezetvédelmi nevelést kell folytatni, csak így létezhet környezetvédelem egy településen. - Nemegyszer megróttak a zöldszervezetek, hogy iszonyú csinnadrattával dolgozom, nagyon harsány vagyok, és el is ismerem, igen, csak így tudtam végigcsinálni a rengeteg környezetvédelmi rendezvényt húsz éven át. Ha szabad az embereket megbolondítani a különböző márkákkal, miért ne bolondíthatnánk meg azért, hogy megvédjenek egy madarat. Ez a pólókiállítás is erről szólt - mutat a magán viselt, pizzához hasonlító Földet ábrázoló pólóra, melyet az Enni vagy lenni felirattal látott el. A pólókon megrajzolt képes feliratok elsősorban a környezet védelmét, az egészséges életmód követését szolgálják, ezért ezeket soha nem lehetett megvenni, csakis városi tömegsportprogramokon, hulladékgyűjtő akciókon, sportvetélkedőkön, faültetéssel, ligettakarítással juthattak hozzá a résztvevők. A Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, miután megvásárolta a legjobban sikerült 120 darabból álló pólókollekciót, először Vácott rendezett belőle kiállítást.

- Ha valaki ilyen pólót visel, az a közös munka, az alkotás boldogságát viszi magával - véli a készítőjük, akiről a legutóbbi Föld napja városi rendezvény látogatóinak egy diákcsoportja úgy nyilatkozott, "bírógyuri" emblematikus figura, akár a perpetuum mobile, örökké mozgásban tartja a várost. Volt, aki megszállottnak és önfejűnek titulálta a 2004-től Vácon már csak külsős környezetvédelmi tanácsadóként működő Bíró Györgyöt, de még kritikusai is elismerték, nélküle nem ugyanaz lenne a város, ami most.

Úgy tizenöt évvel ezelőtt egy fiatalokból álló csaknem százfős társaság rendszeresen demonstrációkat szervezett a város légszennyezésének csökkentése érdekében. Egyik akciójuk során például elzárták a cementműhöz vezető utat, elérték, hogy a főút menti iskolákban mérjék a gyerekek vérében is kimutatható légszennyezést, valamint tízezer levelezőlapot küldtek a közlekedési minisztériumba, arról kérve tájékoztatást, mikor épül meg az elkerülő út. - Amikor 2000-ben környezetvédelmi főosztályvezetőként a közlekedési minisztériumba kerültem, az ottani kollégáim még emlegették a váci lapküldő őrültet - mondja félmosollyal, majd a 2004-es évet említi, amely fordulópontot jelentett az életében. - A minisztériumban csak egy évig maradtam, megtartva a váci állásomat, ebben az időszakban tizenhat órás volt a munkanapom. Aztán 2004-ben a város úgy döntött, hogy megszünteti a környezetvédelmi osztályt, megtartottak ugyan környezetvédelmi tanácsadónak, de a hatósági munkát másvalakire bízták. Rövid időre, várospolitikai szinten belekeveredtem a politikába, de ma már nincsenek politikai ambícióim. Úgy gondolom, az élet nem ott bent folyik, hanem itt kint. Ebben a megváltozott gazdasági környezetben nem lehetne olyan harcosan képviselni a környezetvédelmet - jelenti ki, majd hozzáteszi, abban az évben sok támadás érte, "kicsit ki akarták irtani", csak erős teherbíró képességének és az addig felépített támogatói körnek köszönheti, hogy nem került padlóra, többek között, amikor szétverték az autóját, és a rendőrség nem találta a bűnöst. - Ez volt a pillanat, amikor azt éreztem, ez már egy másik világ, amelyben a civilek, a pártpolitikán kívüli csoportok képtelenek érvényesíteni az akaratukat. Óvatosabb lettem, de változatlanul teszem a dolgomat. Komoly eredménynek tekintem, hogy sikerült műhelyeket idehoznom, ami azt jelenti, hogy az egyetemisták nemcsak tervezni jönnek hozzánk, hanem építeni is. Így készült el egy hat kilométeres tanösvény függőhíddal, a Budapesti Corvinus Egyetem tájépítő szak hallgatóinak munkájával, amelyért megkaptuk az Európa Tanács Tájépítési díját - mondja.

Nos, díjakból kijutott Bíró Györgynek; a városért tett erőfeszítéseiért kapott már Podmaniczky-díjat és Pro Urbe díjat, és mindmáig ő az egyetlen magyar, aki elnyerte a Fiatal Üzletemberek Világszervezete (Junior Chamber International, JCI) Nagydíját. A díjat évente a világon tíz ember, ebből egy környezetvédő kapja. A magyar díjazott csak később értesült az örvendetes eseményről, miután a JCI magyarországi vezetői Szöulban átvették helyette a trófeát. - Sajnálom, hogy így történt, abban az évben politika kategóriában Margaret Thatcher brit miniszterelnök volt a díjazott. Jó lett volna mellette állni a díjátadón.

Bíró György