A megújított városközpont Balatonfüreden

A távolság persze megszépít, de annyira mégsem, hogy ne emlékeznék a kikötőre jutó egyetlen csapra is a halászok szobra tövénél. Meg a parttól nem messze a lángososra, a lepattant mozira, a túloldalon egy eszelős hangárba jártunk vásárolni, és ha valaki a Szívkórház felé tévedt, a málló falú reformkori épületek láttán azt érezhette, a lenti bazársor balkáni kakofóniájával szemben bizony határozottan ezek állnak vesztésre. Azóta megérhettük a városvédő mozgalom ki- majd túlvirágzását, amikor mindenhol egy képzeletbeli osztrák kisváros lett a példa valami sosemvolt szépmúlt igézetében, és amikor a védés és műemlékvédelem idővel már öncéllá válthatott, új funkciók nélkül.

A rendszerváltás utáni újkapitalizmus brutalitásában aztán mindez szinte megszépült: eldózerolt régi házak, sőt utcasorok, nem mutyizások, hanem kőkemény gigabulik offshore cégekkel, és amikor a nyers erőtől duzzadó önbizalom nem mellesleg siralmas mediterrán apartman utánérzésekben, középszerű katalógusépítészetben ölt testet.

Füreden nyilván ez még nem valami harmadik, nem maga a szintézis, de az a valószerűtlen érzése támad az embernek, régi és új között itt helyes arányt sikerült találni. Látványos dúlások nélkül először a Gyógy tér korszerűsítése sikerült: még erősebb lett az érzés, platánjaival, a Balaton felé lépcsőzésével és patinás épületeivel ez az ország egyik legszebb épített tere. (Csupán az utcaburkolatok találkozásainál jött össze túl sokféle és -fajta kő.) A városrehabilitáció az elmúlt öt évben aztán újabb lendületet vett, először a Blaha Lujza és a Kisfaludy utca burkolatát és néhány régi házát újították fel (Balatoni Borok Háza, Kerek templom, Blaha-villa), majd kapcsolatot teremtettek a két utca között. A Budai Építész Műhely (vezető tervező: Koris János) ekkor már több pályázaton bizonyított, így kapta meg az újabb feladatokat is. A két utca jelentős szintkülönbségét építi magába az üzletház, és a fő út mellett új súlypontot teremt a valahai vendéglőből, majd moziból visszanyert Kisfaludy Galéria.

Nyilván az utóbbi volt a hálásabb feladat (azóta Építészeti Örökség nívódíjat is kapott), nekem mégis az a funkcionális visszafogottság tetszett, ahogy a tervezők nem itt akarták megvalósítani legújabb formai kísérleteiket, sőt még csak saját, túlméretezett emlékművüket sem tervezték ide - viszont tudomást vettek az adottságokról, és mertek a háttérben maradni. Az üzletház nemcsak hasznos kereskedelmi és vendéglátó-ipari négyzetmétereket teremtett, de teraszokat, apró kerteket, át- és feljárókat is. A galéria épülete is visszafogott, véletlenül sem lett mondjuk őszibarack színű, romantizáló eklektikájából éppen az a harmónia maradt meg, amely a megszépített múlt iránti nosztalgiánkat táplálja. (Láthatóvá tett fatetőszerkezete belül is az építészeti látványt emeli, bár a galériafunkcióval nem tudom, hogyan békül majd össze, mert ez a nagy légtér a paravánokat eljelentékteleníti, a koncertek hangjait pedig, gyanítom, részben benyeli.)

A móló déli oldalán, a hajdani hangár helyére épült szállodaegyüttes már nem ennyire attraktív, de az önkormányzat láthatóan itt is elérte, amit akart: átjárható, modern térfalat, amely az ABC-től a kikötőbejáratig, intimnek szánt belső udvaroktól a wellnessig sok mindent magába olvaszt - éppen ettől az összetettségtől látszik helyenként túl soknak. (Különösen az eltérő részek, anyagok illesztéseinél.) De mindenképpen folytatható minőségben. És hogy mennyit jelent ez: aki arra jár, nézze meg a lejjebb működő hotelek csúcscsicsáját cserepes manzárddal, barackszínnel és műkerítéssel. Látni fogja a távolságot.