Vastag, fekete keretes szemüvegben lendületes ecsetvonást húz egy fiatalember. Mellette, műanyag garbóban, lélegzet-visszafojtva hajol absztrakt festménye fölé egyik alkotótársa, a másik meg két óriás farosttábla között kukucskál. Ezekkel a fekete-fehér felvételekkel indul a grazi Neue Galerie-ben rendezett, alsó-ausztriai Nemzetközi Festészeti Hetek majd húszévnyi magyar anyagát bemutató, retrospektív kiállítás.

1973-at írunk, a mára történelmi ereklyékké merevedett fotográfiákon sürgölődő, progresszív képzőművészek - Attalai Gábor, Fajó János és Hencze Tamás - pedig épp átírni készülnek az európai kapcsolódásait vesztett, kortárs magyar művészet történetét. Az apropó egy szigorú, grazi úriember, a megyei múzeumot igazgató Wilfried Skreiner meghívólevele, amelyben koszt-kvártéllyal, zsebpénzzel, saját műteremmel gazdagított, hathétnyi alkotásra hívta a három magyar alkotót.

A tiltások, tűrések merev rekeszeiből szabaduló művészek egy akkor már nyolcadszorra verbuválódó, minden évben változó összetételű, nemzetközi válogatottba csöppentek - osztrák, olasz és az akkoriban még jugoszláv lobogó alatt érkező kortársaik közé -, hogy anyagi és szellemi kötöttségektől mentesen, "friss levegőn" varázsolják érzéseiket az ajándék vásznakra. Az inspiráló közegben és együttgondolkodásban töltött hetekért egyetlen ott készült munka képezte a cserealapot.

- Két elvágyódás metszéspontjában alakult ki ez a komoly, szellemi olvasztótégely. A nagyvonalú kultúrgesztussal Graz a provincializmusból akart kitörni, a meghívottak pedig légmentesen elzárt, szögesdrótokkal lehatárolt világukból - mondja a Graz környéki művésztelepek jelentőségéről a kiállítás magyar rendezője, a pécsi Janus Pannonius Múzeumot igazgató Fabényi Júlia. Az osztrák művészeknek akkoriban műtermet és szitaműhelyt is biztosító "testvérvárost", Pécset képviselő művészettörténész hozzáteszi, a grazi városi galériában gyűjtött, komoly történeti értékkel bíró - mára katalogizált és rendszerezett -, kétszáz darabos anyagot múzeumuk neves elődök műalkotásaival egészítette ki. Így most Birkás Ákos, Keserü Ilona, Nádler István, Lakner László, Maurer Dóra és mások képei mellett Kassák Lajos egymásba rejtett négyzetes olajképe, a pécsi származású Victor Vasarely vibrálóan telített, geometrikus munkái, valamint Moholy-Nagy ipari formákat idéző grafikái alkotnak egységet.

- Miközben otthon a kulturális hatalmasságok sorozatosan letiltották és bezáratták a tárlatokat, a festőheteken egyenrangú félként számítottak ránk - meséli a megnyitón a második turnusban érkező, otthon "tűrt" festőművész, Bak Imre. - Izgalmas diskurzus folyt esténként, és az elszigeteltség ellenére tökéletes szinkronban találtuk magunkat a nyugati kollégákkal - teszi hozzá, mire a megnyitó kavalkádjában arra sodródó, '86-os telepes, Fehér László igenlően bólogat. Fehér ott épült európai kapcsolatokról mesél, a grazi hónapokat követő francia- és németországi kiállításokról.

Feltűnik Birkás Ákos, majd a festőhetek következő generációjának újkori telepese, Nemes Csaba. Keringünk az izmusok termeiben: a konstruktivizmus, az op-art, a konceptualizmus, az új expresszivitás és az absztrakt birodalmában. Megosztjuk a Fehér László-féle oszlopos kertben csavargó sziluettkisfiú magányát, feszegetjük El-Hassan Róza kifeszített kábelkötegének jelentését, és elidőzünk Pinczehelyi Sándor nemzetiszín, leszegett fejű mákgubói előtt.

Két évtized magyar képzőművészetében sétálgatunk. Emelt fővel.