Az lehet, hogy amikor Párizsban nemrég elővettek egy nagy dózis hanglemezt, amelyet száz éve tett el az utókornak az EMI elődcége, csupa Mozartot, Verdit, Wagnert, Rossinit, Gounod-t, Bizet-t és Donizettit találtak. De ezt semmiképp se tekintsük reprezentatív mintának.

Ugyanis már a fonográfhengerek, majd az első lemezek felbukkanásakor is a tánczene volt a legnépszerűbb, közelebbről a polka, mazurka, keringő és csárdás. A 2-3, legfeljebb négyperces hanglemezoldalakat igen sűrűn forgató múlt század eleji közönség emellett igen szerette a katonazenét, a parasztzenekarok felvételeit és az 1900-as párizsi világkiállítás hatására élénken elkezdett érdeklődni más népek zenéje iránt.

A korabeli közízlést tükrözi a lemezre vett kabarérészletek, kuplék, a népszerű melódiákból összeálló instrumentális könynyű háttérzeneként definiálható szalonzene és a magyar nóta iránti fogékonyság, bár ami a legutóbbit illeti, a felvételek tanúsága szerint ezeket merőben más modorban, és főleg sokkal vontatottabb tempóban adták elő, mint manapság. És természetesen nem feledkezhetünk meg az operettről - pontosabban részletekről - sem: a helyszűke miatt általában a legkedveltebb részeket vették lemezre; az abszolút favoritok ekkortájt a Straussok voltak.

A huszadik század első éveiben viszonylag kevés operarészlet került lemezre, nem mellesleg az énekesek passzív ellenállása miatt. A művészek attól tartottak ugyanis, hogy ha rajongótáboruk otthon is meghallgathatja a produkcióikat, nem megy el megnézni őket a dalszínházba. Mindenesetre a múlt század elején született operafelvételek is a szigorú terjedelmi határok figyelembevételével készültek, minimális a komplett operafelvétel és az áriákat is önkényesen lerövidítették. Az instrumentális komolyzenei részletek zöme szólóelőadás volt.

Az 1910-es évek elején a régiek mellett nagy elánnal törnek be az új operettszerzők, tehát az új sztárok: a nép Kálmán Imrét, Lehár Ferencet, Jacobi Viktort, Ábrahám Pált, Kacsóh Pongrácot, Európából pedig mindenekelőtt Robert Stolz műveit hallgatja. Ugyanakkor ez a kortárs slágerek, a Weiner István-, Zerkowitz Béla-, Márkus Alfréd-szerzemények első aranykora is. És ekkor lesznek jellemzőek a teljes operafelvételek - persze még soklemezes felvételeken.

A következő nagy áttörést az 1920-as évek második felének technológiai váltása, a hangfelvétel villamosítása hozza el, amely a korábbinál sokkal jobb hangminőséget és lemezmenynyiséget produkál. Plusz jön a rádió, amely eleinte ingyen játszhatja a lemezeket. Ettől függetlenül a közízlés, nagyjából egészen 1950-ig nem sokat változik, sőt, a cigányzenekarok és legendává növő prímások - pl. Magyari Imre - nótái már annyira népszerűek, hogy neves operaénekesek sem szégyellik felénekelni őket. Változás még, hogy a lemezeken is megjelennek a kortárs komolyzenei szerzők, és egyre több a szimfonikus zenekari felvétel.

Az 50-es évek azután mindent átszabott. A lemezgyárakat államosították, a legnagyobb cég, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat élére egy hű cipészsegéd került, tervutasítással döntötték el, mit vegyenek lemezre. Elsősorban persze a senkinek sem kellő mozgalmi zenét, helyből és szovjetből magyarítva, kisebb részt politikailag kikezdhetetlen, tehát több száz éve halott klasszikusokat és a cigányzenekarokból népi zenekarokká avatott formációk ugyancsak ártalmatlannak minősített muzsikáját adták ki. A hazafias vonulatot jobbára Erkel Ferenc képviselte.

Persze a kását még ebben az érában sem ették olyan forrón. Mivel a lemezgyárban a különféle műfajokat statisztikai számokkal határozták meg, és a számok világában könnyű eltévedni, több korábbi dzsesszzenekar játszhatott továbbra is dzsesszt - tánczene címen. Mi több, az operett, ez a dekadens, nagypolgári jelenség is maradhatott. Hogy miért? Nos ezt (is) a szovjeteknek köszönhetjük, nagy keleti védelmezőnknél ugyanis annyira népszerű volt Lehár Ferenc, Kálmán Imre stb. (egyszerre 40-50 szovjetunióbeli színház játszotta ugyanazt a magyar operettet), hogy nem lehetett rá nemet mondani.

1953 táján jött egy kis lazulás, hamarosan megjelentek az első honi rock and roll-, tviszt-, hullygully- és csacsacsafelvételek, a léha ifjúság nagy örömére. A 60-as években minderre rápakoltak a Ki mit tudok? és a táncdalfesztiválok, elhozva az új kor új sztárjainak lemezeit. Az igény és a kínálat találkozását mindemellett az évtized közepén nyílt csehszlovák és lengyel kultúra házának kínálata is jócskán segítette. A 70-es évektől elindult a hivatalos nyugati import, majd a Hungaroton nekiállt nyomni a nemzetközi fősodor sláger-előadóinak zenéjét.

Teltek az évek, és egyre több mindenhez juthatott hozzá a hallgató, de hogy mihez akart igazán, azt leginkább a magyar néplélekhez oly közeli lakodalmasrock-lemezek eladási statisztikái jelezték. A rendszerváltással aztán minden ránk dőlt, ami a világban csak létezett, majd jött a net és az MP3 - de ez már nem hanglemeztörténet.