A könyv kicsit olyan, mint a pécsi színházi találkozó: nem az évad legjobb előadásai versenyeznek benne, inkább a válogató szerinti legérdekesebbek. Igaz, Dömötör sehol sem jegyzi meg, hogy ők a legkiválóbbak, de világos: a krém közül valók. Van, akit csak a színészet érdekel, mások rendeznek is, és akad olyan, mint Máté Gábor és Mácsai Pál, aki a színházirányításban is szerepet kapott.

Mindez erősen meghatározza a beszélgetéseket, homogénebbek a csak a színészmesterségről szólók, jobb az ívük, nincs az olvasónak olyan érzése, hogy ebbe is, abba is bele-belecsípnek. Ennek ellenére egy laikus könnyen elveszhet egy-egy szerep vagy előadás-elemzéses résznél, mert a beszélgetések gyakran feltételeznek némi ismeretet a felvetett produkciókról, ami egy kritikusnak elvileg megvan. A tájékozódást azért segíti az interjúkat kiegészítő, szakmailag teljesnek mondható szerep és rendezési katalógus.

Dupla interjú készült mindenkivel: az első az addigi pályát fogja össze, a második pedig az első óta eltelt 3-10 évet. Kivétel az első két alany, Bertók Lajos, aki már a második alkalmat nem élhette meg, és Gálffi László, aki arra kérte a szerzőt, ne akarja őt újra szóra bírni. Ilyenkor persze felvetődik a kérdés, mi értelme van ennek a rendszernek, ha rögtön át kell hágni a felállított szabályokat. Talán szerencsésebb lett volna nem ábécérendbe sorolni a beszélgetőket, hanem más, átgondoltabb szerkesztői elveket használni.

Mindazonáltal szerethető a könyv: tele érdekes történettel, anekdotákkal, elemző gondolatokkal. A jó interjúknál az a fontos: a kérdezőt érdekelje az alanya, és a mikrofon másik oldalán ülőnek legyen őszinte, érdekes és érvényes mondandója. Ez szerencsére most összejött.

Dömötör Adrienne:

Van egy hely, a színpad...;

Corvina kiadó, 2009, Budapest,

307 oldal, 2690 Ft.