Ne kerteljünk: a Privát rocktörténet epizódjai hibátlanok. Miközben a kereskedelmi csatornák ilyen-olyan licencműsorokkal vicsorogva próbálják magukhoz ráncigálni a nézőket, miközben a Magyar Televízió a saját archívumából összekapart utolsó tartalékait morzsolja eléjük, a Filmmúzeum 2006 táján csendben elkészített egy dokumentumfilm-sorozatot a legfontosabb hazai rock-, pop- vagy alternatív zenekarok történetéről, és lassan három éve nyerésben van.

A Privát rocktörténet amúgy egyszerű ötlet: szigorúan külön-külön hallgasd meg egy zenekar tagjait, az egyik muzsikus emlékeit folytassa, egészítse ki egy másik gondolata, azt egy harmadiké és viszont. Az emlékfüzért ne akaszd meg okoskodással, csak akkor szólj közbe, ha a kérdésed, közbevetésed segít. Játssz le régi koncertfilmrészleteket, ha ugyanazt a számot több időszakban készült felvételen is megtalálod, azokat váltogasd. Mutass soha nem látott zenekari fotókat a régmúltból. Végül és mindenekelőtt: bőségesen szánj időt az interjúkra, gondos szerkesztői ízléssel fűzd össze azokat, azaz dolgozz az anyaggal és gondolkodj.

A Privát rocktörténet 2006 óta látható a Filmmúzeumon, és egy pillanatig sem laposodik, veszít az érdekességéből. Teljesen mindegy, hogy az Apostol, a Beatrice, a Hungária, a Vágtázó Halottkémek vagy a Neoton múltját dolgozza-e fel. Valamennyi történet a mézes ifjúságból indul, aztán kerekedik, szomorodik, keseredik; taszigálják személyes indulatok, politikai szándékok. A szerkesztő-rendező Gellért Gábor nem akar szenzációt csiholni a történetekből, Veress Dóra érzékeny riporter, akinek láthatóan szívesen mesélnek az idős muzsikusok is. Nincsenek hátsó szándékok, a politikai kikacsintások le vannak nyesegetve, az érzékenység viszont figyelembe van véve.

A Privát rocktörténetben, miként a Filmmúzeum valamennyi műsorában éppen az a jó, hogy hozzálassul a múlthoz, enged álmodozni. Teljesen mindegy, hogy egykori zenészeket hallgatunk, régi amatőr filmeket vagy hatvanas-hetvenes években készített filmvígjátékot nézünk, netán kedvesen marha oktatófilmeket a szocializmus időszakából. Akárha csillagokat bámulnánk, amelyek fénye még elpislákol a szemünkig, noha tudjuk, hogy már régen elenyésztek, szétporladtak, azaz nem is léteznek.

A Filmmúzeum jó csatorna. Nem hörög a nézettségért, nem enged magához affektáló hírességeket és politikusokat. A Filmmúzeumon Marx is csak akkor bukkanhat föl, ha a keresztneve György, foglalkozása fizikus és az Illés-klubba járt valaha.