Pedig amikor az ikertestvér Jez (gitár, vokál) és Andy Williams (dob, vokál), illetve Jimi Goodwin (ének, basszusgitár) 1985-ben, tizenöt évesen a Wilmslow High Schoolban találkoztak, még az akkoriban kibontakozó "madchesteri" partys-extasys klubszíntérhez vonzódtak. Négy évvel később a korszak és az acid house/rave irányzat egyik szimbólumának számító Haçiendában Sub Sub néven alapítottak zenekart, a kilencvenes évek elején ezen a néven számos táncos-elektronikus slágert jegyeztek, közülük az Ain't No Love (Ain't No Use) 1993-ban még a brit slágerlistára is feljutott, sőt, egészen a harmadik helyig kapaszkodott rajta.

Aztán 1996 februárjában a Williams testvérek szülinapi partiján a zenekar stúdiója lángra kapott, majd porig égett, megsemmisítve többévnyi negyed- és félkész anyagot, s ez a katasztrófa - mint utóbb kiderült - fordulópontot hozott a pályájukon. 1998-ban főnixmadárként születtek romjaikból újra: a táncos/elektrós Sub Sub végképp a múlté lett, viszont ugyanabban a felállásban megalakult a jövő indie pop sikercsapata, a Doves.

Új popos/popos pszichedelikus hangzásuk kialakulásában a kezdetben Rob Gretton, majd Steve Osborne keze is benne volt, utóbbi lett 2000 áprilisában megjelenő debütáló albumuk, a Lost Souls producere. Amilyen váratlan, olyan megérdemelt sikert arattak vele a kritikusok és a közönség körében egyaránt. Közben mindenki a Parachutesszal szintén ekkoriban berobbanó Coldplay-jel vetette össze őket, az egymáshoz méregetés két évvel később, az újabb korongnál (The Last Broadcast) megismétlődött, nyilván azért is, mert a sajtó a kilencvenes években oly népszerű, de ekkorra kifulladóban lévő brit pop újabb hullámának éllovasait látta mindkettőjükben. Energikus, érzelemteli, modern gitárpopzenekart, némi elszállós pszichedeliával körbelengve.

Ment is ekkor a szekér rendesen, mindkét albumuk jelölve volt Mercury Music Prize-ra (egyik alkalommal sem ők kapták), a 2005-ös, az elődeinél némiképp haloványabb Some Cities pedig azonnal a brit lemezlista élén indított. Az évet végigturnézták, olyan mainstream bölénysztárok előtt játszhattak, mint a U2, az Oasis vagy az időközben rettenetesen felkapott Coldplay. Aztán váratlanul eltűntek a médiaradarról.

Mint utóbbi kiderült, egy Manchester közeli tanyára vonultak vissza, ott rendezték be házi stúdiójukat, ahol lassan, komótosan nekiálltak az új album felvételeinek. Mint Jez Williams később nyilatkozta: "Folyamatosan kerestük, miként lehetne újszerű módon játszani. Hogy kizökkentsen bennünket a kényelemből, a megszokásból, a rutinból. S hamarosan rátaláltunk arra a módszerre, ami egyszerre okozott örömet számunkra és hozott frissességet a zenénkbe. Amikor 12-13 évesek voltunk, régi kazettás magnóra rögzítettük a számainkat. Visszahallgattam néhányat közülük, és megdöbbentően jól szóltak. Úgyhogy megint alkalmaztuk ezt a felvételi módszert. Nyers demókat és kidolgozatlan korai változatokat vettünk fel, melyek karakterükben remek kiindulópontot jelentettek az új lemezhez."

Szó, ami szó, nem siettek. Közel három évet szöszmötöltek, társproducerként John Leckie (Radiohead, Stone Roses, Fall) csiszolgatott rajta, mire az időközben Kingdom Of Rust névre keresztelt anyag elérte végleges állapotát. Az albumot nyitó Jetstreamet - mely a zenekar meghatározása szerint egy képzeletbeli vége-főcímdal Ridley Scott klasszikus filmjéhez, a Szárnyas fejvadászhoz - már január végén ingyenesen letölthetővé tették a honlapjukon, az első kislemezt két hónapra rá dobták piacra, az album végül áprilisban jelent meg, s a felfokozott várakozásoknak megfelelően a brit albumlista második helyén indított. S ha nem is tudott sokáig az eladási élvonalban maradni, a Kingdom Of Rust kétségkívül az év egyik emlékezetes popprodukciója lett.