Először is arra kér az MNG főigazgatója, Bereczky Lóránd a tárlatot bevezető sajtótájékoztatón: ne keverjük Borsos Józsefet, a XIX. századot majdnem végigélt festőművészt és fotográfust az 1906-ban született szobrász-festő-grafikus Borsos Miklóssal. Eztán adja csak át a szót három kurátorának, hogy a galéria saját gyűjteményén alapuló, de hazai és külföldi kölcsönzésekkel is gazdagított - összesen hetvendarabos - Borsos-festménykollekciót ajánlják.

Megtudjuk, hogy a Nemzeti Galéria falaira összehasonlításképpen több Borsos-kortárs munkája is kikerült, valamint az elenyésző, mindössze egytárlónyi szöveges dokumentum mellé egy korabeli festőszoba-enteriőr. Ennek szomszédságában jó néhány fa fényképezőmonstrum pihen, köztük egy bécsi asztalosműhelyben készült portrékamera, olyan, amilyennel a pályája derekán festőből fotóssá avanzsált Borsos is űzhette az ipart. Negyvenezernél is több felvétele közül kétszáz portré erre a tárlatra is befért.

- Mivel alig tudunk valamit az életéről, a klasszikus tárlatrendező elv, a kronológia nála nem jöhetett szóba, így témák köré csoportosítottuk az anyagot - magyarázza a kurátor, Veszprémi Nóra. - Igyekeztünk megmutatni, milyen volt Borsos viszonya kora művészetéhez és milyen ellentmondásos a sajátjához. Hogyan állt a pénzhez, az arisztokráciához, a politikához, a szabadságharchoz.

Ez utóbbival kapcsolatban sokan úgy hiszik - leginkább a festő 1848-ban készült Nemzetőr című képe miatt -, hogy Borsos szabadságharcos volt, ha nem is a fronton, legalább lélekben. - Azt már kevesebben tudják - árulja el Veszprémi Nóra -, hogy a Nemzetőr modellje nem forradalmár, hanem egy jelmezbe öltözött egyszerű megrendelő. Épp olyan, mint Borsos néhány évvel később megfestett mecénása, a Habsburg-házhoz hű Esterházy Pál herceg. A ne ítélj első látásra mottót nyugodt szívvel kölcsönvehetné az MNG a tárlat erejéig, ugyanis kurátorai a lehető legtöbb titkot fedték fel ebben a foghíjas életműben. Többek között azt, hogy az 1843-ban festett Libanoni emír modellje nem más, mint a keleti körútjáról a képen látható török jelmezzel hazatért Zichy Edmund gróf.

Kiderül az is: amiért a húsz éven át Bécsben tanuló és dolgozó, gyorsan hírnevet szerző portré- és zsánerképfestőt eleinte az egekig magasztalták, ugyanazért kezdték ki később. A kispolgári miliő, a kedélyes biedermeier stílusa ugyanis az ötvenes években átcsapott nála neorokokóba. Galambposta című festményét például riválisa, Barabás Miklós azonos című korábbi képével méricskélték össze bírálói. Mennyivel természetesebb és bájosabb Barabás postagalambot ölelő lányalakja, mint Borsos szirupos jelenete, vélte a korabeli szakirodalom.

Hiába vásárolt tőle csendéletet még a monarchia császára is, Borsost kellőképpen megsértegethették kritikusai ahhoz, hogy 1861-es bécsi tőzsdei bukása után sarokba dobja palettáját, és Doctor Alberttel társulva fényképészműtermet nyisson Pesten. Egyik monográfusa szerint a művész egyévnyi házasság után meghalt feleségét gyászolhatta így: a festészet kihívásai elől az akkoriban művészietlennek tartott fotográfiába menekült. A harmadik nagy csavar az életrajzán, hogy húszévnyi fotózás után ezt a műfajt is megelégelte. Megvette a budai Szép Juhászné éttermet, és vendéglősnek állt. Állítólag saját borának legszorgosabb fogyasztója lett, ám a romantikát az iszákosság sem tudta kiölni belőle. Az "öregember élete alkonyán még egyszer ecset után nyúlt": feleségét festette meg Szép Juhásznéként, puttókkal, bárányokkal, naplementével.

A Nemzeti Galéria tárlatával egyidejűleg a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeumban is Borsos-kiállítást rendeztek, a művész 1861-1878-ig tartó fotográfus pályafutásának terméséből.

A negyvenezer felvételből a kecskeméti múzeum birtokában lévő négyszáz, még soha be nem mutatott portréfotó látható most. A kiállítás kurátora Farkas Zsuzsa művészettörténész, aki az MNG-beli anyag fotórészét is rendezte.

A falakra Borsos munkái mellé a kortársak alkotásai is felkerültek