Néhány éve a politikai folklórban különös szóbeszéd kapott szárnyra, mely szerint Kádár János Konkoly-Thege Miklós törvénytelen gyermeke volt. A történet eredőjét valahol ott kell keresnünk, hogy az egykori pártfőtitkár édesanyja Konkoly-Thegéék ógyallai birtokán cselédeskedett. A többit az olvasó fantáziájára bízzuk: ki történettudományi megfontolásból, ki meg a szenzációt kergetve nyomozza, kerekítse, ahogy akarja.

Konkoly-Thege György például nem kerekíti sehogy. Kádárról is csak annyit mond: csupán egyszer került távoli kapcsolatba vele: akkor, amikor barátja egy árverésen megvásárolta a volt főtitkár sakk-készletét, és ő játszhatta rajta az első partit. Viszonylag röviden intézi el a fenti történetet, igaz, ő mindent röviden intéz el: olyan sebességgel képes hadarni ugyanis, hogy néhány összegubancolódó szótöredékbe képes belesűríteni regényes kalandokat, hónapokig tartó utazások történetét, de még gyermekkorának évtizedeit is.

Azemneszülviláguta, mondja például egy szuszra, és már jegyezzük is a noteszbe: "Az ember nem születik világutazónak". Igaza van, az ember leginkább kisgyereknek születik, olyannak mégpedig, aki eleinte szülei foglalkozása után vágyódik. Ebből következően Konkoly-Thege Györgynek az orvosi pálya iránt illett volna vonzódnia, de tőle annyira távol állt ez a hivatás, hogy amikor huszonévesen, tolmácsként egy nálunk vendégeskedő egyiptomi orvost kellett a műtőbe kísérnie, már a beöltözéskor elájult.

Konkoly-Thege György pécsbányai kisgyereket inkább a nyelvek kezdték érdekelni. A nyelvek és a nagyvilág. Gimnazista évei alatt harminc országban akadt levelezőpartnere, szép, gyöngybetűs híradások segítségével ismerkedett távoli földrészek mindennapjaival. Gimnazistaként utazott először külföldre, Eszékre mégpedig. Csempészdollárjaiból farmernadrágot meg Led Zeppelin-lemezeket vásárolt, és boldog volt, mintha a holdon járt volna. Kis lépés az emberiségnek, nagy ugrás Konkoly-Thege Györgynek.

Elvégezte a Közgazdaságtudományi Egyetemet, előbb gumiabroncsokkal üzletelő külkereskedőként utazgatott Törökországba, Szíriába, Jordániába, Pakisztánba és még számos helyre, később tolmács lett, és bár a külkereskedelemmel felhagyott, az utazással nem. Barátaival gyakran vágott neki a nagyvilágnak. Barangolt egy pesti péklegénnyel észak-Koreában, hajózott a viharos tengeren Japán közelében, seftelt Bécsben üvegékszerekkel. 1989-ben a Tienanmen téren táborozó diákokkal beszélgetett, Thaiföldön egy éppen aktuális zavargásba csöppent.

Azt mondja, meg lehet szokni az effélét, és az ember néhány nap múlva már csak mérsékelten lepődik meg, amikor a szállodájától néhány száz méterre lángokban áll egy minisztériumi épület. Thaiföldön üvegtállal csapták fejbe, amikor vitába keveredett az őt becsapni szándékozó pincérekkel, Delhiben ágybogarak marták véresre. Hajózott a Gangeszen emberi csontok között, a nepáli királytól piros pöttyöt, azaz bindit kapott a homlokára, óriásteknőst dögönyözött Galapágos szigetén és kicsi wombatot Ausztráliában, fókákkal úszott Új-Zélandon. Találkozott Indiában ragadt egykori hippikkel, Európából odaszármazott, ma már indiai koldusként élő és tőlük megkülönböztethetetlen valamikori hivatalnokkal.

A fényképezés erősen vonzotta, utazásai során egyre több fotót készített. Főleg az emberi arcokat szerette valamint Afrika és Ázsia valószerűtlen színeit. Utóbbi helyre mind többször igyekezett, egy idő után már nem csak élményt vadászni meg fényképezni, de a kilencvenes évek elején, helyismeretét kihasználva árut vásárolni az első hazai Bahia-boltoknak. Eleinte még megesett, hogy a faragott csonttálról kiderült, hogy filléres műanyag, néhány ezüsttárgyakról meg, hogy fémhulladéknak is silány.

Aztán belejött. Évente kétszer négy hónapot töltött Indonéziában, Thaiföldön, Nepálban és Indiában. Megismert kereskedőket, volt, amelyikkel kávézgatni járt, és barátságot kötött, akadt, amelyikkel a biccentésnél alig jutott tovább. Ruhákat, fafaragásokat, keleti dísztárgyakat, bizsukat küldött haza, közben fotózott rendületlenül. Halottégetést, jógikat, szent koldusokat, vándorfilozófusokat. Fakó szemű afrikai gyerekeket, szikkadt déltengeri halászokat, gyászában kopaszra borotvált indiai nőt. Lefényképezte Ghánában a világ legviccesebb koporsóit, Delhiben a világ egyik legszebb vonattemetőjét és az Oroszországban turnézó Tudósok együttest. Fotói gyakran láthatók kiállításokon, állandó tárlata is van: saját honlapján látható. Bevallja: képei olykor technikailag tán nem a legjobbak, de ő nem is tökéletességre törekvő, profi fotográfus, csupán utazó fényképész. Aki mást és máshogy lát, ettől talán érdekes.

Megfordult már vagy 70-80 országban, de előbb-utóbb valahogy mindig Ázsiába felé veszi az irányt. Rájött ugyanis arra, hogy az ember akkor van a helyén, ha a lehetőségeihez mérten gondolkodik és él, márpedig az ázsiaiak pontosan így tesznek, ezért többnyire boldogok.

Konkoly-Thege György egy kicsi, budai lakásban él, a kizárólag utazásokra költött pénzét fotós megbízásaiból szerzi; mostanában például főleg a budapesti fürdőket fényképezi. Lakásában néhány emléktárgy: afrikai faragások, egy kenyai harcos lándzsája, egy pohárka homok a Copacabanáról, talán ma már hírneves brazil futballisták koptatták egykor. A falon saját fényképei, keleti maszkok és egy gyerekrajz. Unokahúga készítette. Egy vándort ábrázol, aki focilabdányi földgolyón igyekszik körbe-körbe.

Ülünk egy asztalnál, Konkoly-Thege György mesél, felette csillag alakú lámpák, így végül csak szó esik a csillagokról is. A csillagok szépek, mondja Konkoly-Thege. Különösen, ha az ember kiszabadul a porlepte nagyvárosokból, és teljes pompájukban beragyogják őt.

Megnyugtató érzés, hogy legalább odafönt minden rendben van.