Két Milenkovic-rendezés

Radoslav Milenkovic szerb rendező egyre gyakoribb vendég a magyarországi színpadokon. Idei első bemutatója, a Szeget szeggel október 3-án volt Miskolcon, majd két hét múlva már el is kezdte próbálni a következő darabot, a Victor, avagy a gyermekuralom című Vitrac-művet; ez november 29-én került színre az Új Színházban. (Mire pedig e sorok megjelennek, már a legújabb premierje is megvolt, ezúttal Egerben.) Hírlik: Milenkovic érdekes, vonzó egyéniség, a színészek nagyon szeretnek vele dolgozni. Nem utolsó szempontok. A recenzenst ugyanakkor mégiscsak elsősorban a létrejött produkció minősége foglalkoztatja. Ez pedig még a visszafogottabb várakozásokat is alulmúlja mindkét munka esetében.

Shakespeare: Szeget szeggel

A miskolci előadás: gondolattalan, rikító komédia. A darabértelmezést a rendező vélhetőleg azzal próbálta kiváltani, hogy felhívta színészei figyelmét a mű úgynevezett aktualitására - a legfelső hatalom tevékeny közreműködésével létrejövő amorális állapotok shakespeare-i képére -, amire viszont a színészek a nézők figyelmét hívják fel jó alaposan. (Shakespeare "velünk, profikkal jól jár" - nyilatkozta Milenkovic iróniától mentesen az Észak-Magyarország hasábjain.) Külsődlegességek özöne zúdul a nézőre, miközben a színpadi helyzetek rendre kidolgozatlanok, a szereplők közötti viszonyok árnyalatlanok maradnak. A színpadon tanácstalannak tűnő, játékkliséket mozgósító - és nemegyszer harsány gesztusokkal élő - színészeket látunk. Berzsenyi Krisztina jelmezeinek egyik része valamely okból cirkuszi miliőt idéz, másik része jellegtelen. A színpad előterét elfoglaló metaforapocsolya (Juraj Fabry díszletének meghatározó eleme) holmi szimbólumpatkányokhoz kapcsolódó szegényes poénok színtere. A főszerepre vendégként meghívott Kaszás Géza legfőbb színpadi "tette" az, hogy jóképű. Játékában a legkisebb erőfeszítést sem érezni annak érdekében, hogy feltételezhessük: valamit azért mégiscsak gondol a szerepéről. Beszédét - különösen az első felvonásban - nemhogy érteni, még hallani is alig lehet. Az adott körülmények között szinte ide nem illő luxusnak látszik az Izabellát alakító Fabók Mariann egyszerű és árnyaltságra törekvő játéka csakúgy, mint Szegedi Dezső magabiztos tehetsége, amely Bernát rab epizódszerepében is felvillan. (Úgy tudni: még egy mellékszerepe lesz, és ennyi számára ez az évad. Direktora lelke rajta.)

Ami első hallásra alig hihető: az előadásnak kedvező a visszhangja a miskolci értelmiség, egyetemi fiatalság körében. Az egyszínházas városok közönsége nyilvánvalóan kiszolgáltatott helyzetben van. Bár készséggel vevő a valódi értékekre is - emlékezzünk csak a színház legutóbbi nagy korszakára, a Csiszár Imre nevéhez köthető évekre -, aktuálisan mégis annak kénytelen örülni, amit éppen kínálnak neki (már ha nem az otthonmaradást választja). A színházvezetők ízlésformáló felelősségén pedig nem a nézők tiszte elgondolkodni....

Vitrac: Victor, avagy a gyermekuralom

Más a helyzet a budapesti Új Színházban. A Victor már a második-harmadik elődáson sem vonz fél háznál több nézőt (miközben havonta egyszer játsszák). Azzal együtt, hogy rengeteg tényezőtől függhet, ráadásul tökéletesen kiszámíthatatlan is lehet, mikor mire jön be a közönség és mire nem - hiszen Budapesten övé a minden esti választás kiváltsága -, jelen esetben a rendezés tűnik az első számú nézőriasztónak.

A darab ugyanis nem adja könnyen magát. Ha az előadás csak addig jut el, hogy ironizáljon az összegabalyodott családi viszonyokon, beérve a színpadi pikantériával, amely a gyerekeket játszó felnőttszereplők helyzetéből adódik, és ezenközben nem tud vagy nem akar mit kezdeni magával a - társalgási komédiából szürreális tragédiába forduló - művel, a nézőnek is problematikus lesz a dráma értelmezése (főként: értékén kezelése). A színészeken aligha múlik a kudarc: a kiváló egyéniségekből álló együttes teszi, amit az előadás megszabta keretek között tehet. Vass Györgynek a címszerepben, pajtásaként Botos Évának, Takács Katalinnak a halált hozó rejtélyes asszony szerepében talán viszonylag több, másoknak kevesebb szerencséje van a rendezés kínálta lehetőségekkel. A legrosszabbul a nagyszerű tehetségű Pálfi Kata járt - holott önmagának is ellensége a rendező, ha a színésznő játéka, egyéni mozgásvilága helyett csak egy hatalmasra tömött műfenékre és működésképtelen gesztusokra tart igényt.

A rendezői elképzelések kimunkáltságának színvonaláról talán elég annyit megjegyezni, hogy az egymással szexuális kavarodásban álló felnőtteknek az alkotók dús fanszőrzetet álmodtak a fehérneműjükre festeni, arról is gondoskodva, hogy amikor a vígjátéki jellegtől már fényévekre tart a darab, még mindig újabb vicces műidomok - gumimellek, alsógatyára festett himbilimbi - kerülhessenek napvilágra.

A hármas osztatú forgószínpad valamiféle színe-visszája világot próbál egymás mögé illeszteni, amelyet azután maga az előadás meglehetősen fantáziátlanul használ. Struktúrájában egyébként a két frontoldallal és a terek mögötti térrel felszerelt forgó igencsak emlékeztet a miskolci díszlet felépítésére (ezt is Juraj Fabry tervezte). Ennél azonban jóval feltűnőbb hasonlóság a két előadás között a fantáziátlan poénokat ismételgető, vontatott előadásmód. Plüsspatkányok itt, műpuncik ott, szellemi izgalom meg sehol.