Az Új flamand mesterek címmel meghirdetett rendezvénysorozat április 9. és 30. között 11 produkcióval kínált ízelítőt a flamand kulturális életből. Flandria magyarországi képviselete szervezte a fesztivált, ahol - mint erre a gondos szervezők rámutattak - "a különféle zenei műfajoktól a színházon és a táncon át a vizuális művészetek legfrissebb irányzataiig, gyakorlatilag nincs olyan művészeti ág, amely ne képviseltetné magát". A muzsikus örömmel regisztrálja, hogy - mielőtt napjaink megannyi többé-kevésbé populáris irányzatának képviselői bemutatkoznak - az ünnepélyes nyitóestet régizenészek adták, Händel Brockes passióját szólaltatva meg a Zeneakadémián. De aligha kárhoztatható, akinek figyelmét a régi-új fiatalember látványa a vizuális irányzatok képviselőire irányította. Ahol, ráadásul, kevésbé munkál a tetszésnyilvánítás (ill. véleményalkotás) gesztusa - mert a múzeumi napló ilyesmire kevéssé alkalmas. Visszajelzés-lehetőségek híján a tanulság leginkább a közönségé.

Hatásos címmel invitálta a nézőket az Ernst Múzeum kiállítása: Vérité exposée - az emlékezetről. A reprezentatív tárlatvezetés mankója nélkül aligha vállalkozhatni beszámolóra, amely reflexiók sorjáztatásával próbálja megkönnyíteni azok dolgát, akik nem mélyültek el annyira a témában, hogy képesek lennének megfogalmazni (vélhetően hasonló) benyomásaikat.

A kiállítás Anna Torfs egyik kiállított munkájáról kapta a címét. Az óriási felület 24 printből áll, valamennyin világos négyszögben ( különbözőképp eltorzított négyzetben) szerepel a Vérité (igazság) szó. Elemzők számára ideális terep a gyakorlatozásra; lássuk, mi minden magyarázható bele (márpedig valamit bele kell...) - hosszasan nincs mit kezdeni vele. Ennél is zavarbaejtőbb a Toast (Tószt) című fotó: bal oldalán álló diavetítő a VÉRITÉ szót vetíti a látszó falrészt betöltő filmvászonra (ugyancsak fehér négyszögben) a Vérité exposée központi gondolatát, jobb oldalt a nézőnek félig háttal ülő férfi látszik, aki mesterkélt kéztartással pohár pezsgővel "ráköszönt" a látottra. Netán újabb szóra vár, az üzenet folytatására - s csak az időtlen várakozásban gémberedett el balja? A lessingi "termékeny pillanat" megragadásának aligha gondolhatjuk; a látvány vagy konklúzió, vagy az igazságkereső út kezdeti állomása - vagy a kilátástalan várakozás pillanata. Mindenesetre, több mint mesterkélt. Megválaszolhatatlan kérdés, mennyi gondolatiságot bír el egy kép. Elemzője szerint: "minden benne van, ami (Torfs) műveit meghatározza: kép, szavak, cím, filmvászon és az igazság szinte reménytelen keresése".

Vélhetően a művész is érzi a síkfelület (számára) behatároltságát, s ezért kísérletezik öszszetett installációkkal. A Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg perét témául választó Anatomyban irodalmi művet alkotott a per anyagából, s a megjelenítéshez kettő monitoron futó video társul a fekete-fehér diavetítéshez. Kiválasztott színészekből létrejövő néma közönség (legfeljebb a tekintetek beszélnek), a vád és a védelem tanúinak szegmensek jutnak, a narratívának nemcsak a viszonylagossága kerül kihangsúlyozásra - s ismét visszacseng a "Vérité" alkotói igazsága, az igazságkeresés reménytelenségét illetően. Persze, boncolgatás eredményeképp, kollázsból aligha lenne várható... Kétségkívül érdekesebb lehetett a kitalálástól a mű elkészültéig tartó folyamat, mint az eredmény.

Valóságmorzsákból állít össze fikciót David Claerbout, akit - mint az ismertetőből megtudjuk - "a valós és megváltoztatott idő, a fény és a mozgás közötti kapcsolat foglalkoztatja". Hogy munkája mennyiben mozog film és fotó, álló és mozgókép határán, a legkevesebb nézőt érdekli; legfeljebb olyan szakmabelit, aki technikai megoldások, fogások, trükkök ellesésével is beéri. Nem tagadom, lebilincselő volt a kurátor tárlatvezető előadásában a realizálás műhelytitkait hallgatni - milyen hosszú idő alatt, művi-mesterséges körülmények között készítette elő az egy pillanat "folyamatos, térben és időben kiterjedő" ábrázolását. De így a teremtett pillanat virtuális - kívüli bármilyen abszulút vagy relatív, objektív vagy szubjektív életszituáción. Békés sci-fi, földi E.T....

Nem nézőkímélő másik munkája, a Bordeaux Piece (Bordeaux-i darab) című film sem, amely teljes terjedelmében meghaladja a 13 órát. Mivel mindig "reális idejét" láthatjuk, a múzeumi nyitvatartási idő eleve lehetetlenné tette végignézését - nem mintha sokan akartak volna vállalkozni erre, annak tudatában, hogy 69 darab 12-perces filmszekvencia sorozata alkotja. Ugyanaz a jelenet, különböző napszakban - a "megoldás" legkisebb reménye nélkül, ugyanakkor lehetetlenné téve érzelmi drámák kibontakozását.

A laikus számára az ilyesfajta installációk és egyéb vizuális alkotások nem többek, mint ha palackpostában a hajótöröttnek a feladást megelőző napi olvasmányélményeiről értesülne. Nincs mihez közelíteni - de az eltávolodás gesztusa is leginkább a gyakorlatban hasznos.

A rendezvény öntudatos gazdái nem mulasztották el rámutatni, hogy a flamand alkotók számára a francia és német tradíció térbeli közelsége kötelezővé teszi, hogy "minden helyi kezdeményezés európai rangú alkotásokat hozzon létre". Ha ez így működne...

A tájékozódni vágyó - hálásan, amiért "helyébe hozzák" a flamand kultúra újdonságait - nehezen adja fel. A Merlin Színházban április 21-én és 22-én látható produkciót hangzatos névvel definiálták: dokumentumvideó-performansz. Az antwerpeni BerlinBerlin társulat munkáját aligha lehetett "színház és film határterületére" vezetőként szemlélni. A Bonanza állítólag "súlyos társadalmi kérdéseket feszeget egy valaha virágzó észak-amerikai bányászváros hanyatlástörténetét festve meg" - vagy talán tényleg ezt teszi, de napjaink emberére aligha tud így hatni. Öt képernyő egymás mellett (nosztalgia: Keravill-kirakat), mindegyik adalékokkal dokumentál egy helyzetet. Felette 7x3 méteres makettje a Sziklás-hegység lábánál "elterülő" pici városnak, mely mindössze öt házból áll. Pontosabban, a gyönyörű természeti környezetnek, ahol - bár a társadalom elenyésző súllyal van jelen - fáradhatatlanul működik az emberi gyűlölet. Az öt képernyőn felváltva villannak fel a szereplők - a film, mint olyan, az idősíkok tudatos váltogatásával, egyébként ugyanezt egy vetítősíkban is képes megoldani. A kis képernyőkön "befogott", óhatatlanul elaprózott tájrészletek legfeljebb ellenpontot képeznek az ábrázolt természet fenségességéhez.

Mondhatjuk, általános emberi témához ad dokumentumadalékot a Bonanza. Lehet ez allegóriája a mai flamand valóságnak, társadalomkritika - mindenesetre az amerikai történetet az angol nyelvű szöveg kétségkívül sokak számára teszi érthetővé. A magyar feliratozás feledtette a 21. század technikai vívmányait; világos háttér előtt olvashatatlanok a rövid (a képernyők közti váltogatás következtében: elkapkodott) részletek, s a szituációkból adódóan érthető, hogy néha még a BBC angolságán nevelkedettek számára is problémát jelent a hallható szöveg... Érdekes, egyszeri megtekintésre érdemes - de művészi élménnyel aligha gazdagítja a nézőt. Legfeljebb egyetértően bólogatva távozik, bizony, nehéz összeférni az embereknek... Ezt meg amúgy is tudjuk.

Talán épp azért, mert a válogatás tudatosan törekedett az európai irányhoz felzárkózó produkciókból válogatni, nehéz lenne rámutatni speciális nemzeti sajátosságokra. Vagy ez épp annak a bizonyítéka, hogy mégiscsak létezik az az időnként megkérdőjelezett, bizonyos időszakokban pedig különböző felhanggal emlegetett "általános emberi"?