Maga a felvétel 35 éves - a régizene-játszás történetében nagy idő ez; pontosabban: a mai kor embere (a napjainkra jellemző, sokstílusú interpretációkon nevelkedő zenebarát, aki szinte hozzászokott, hogy időről időre újabb "felfedezések" ismeretében módosul a hitelességre törekvő hangzás) akár a historikus irányzat historikus felvételét is gyaníthatja benne. Míg viszont ami szól: elképzelhetetlenül friss hangzás! Igen, Harnoncourt - könyveljük el. De ne tekintsük titoknak, rejtélynek ezt a csodát!

Harnoncourt soha nem elégedett meg a korhűség szándéknyilatkozatával. Utánaolvasott, utánagondolt a megszólaltatandó műveknek, melyeket nemcsak a szerző életművének alapos ismeretében akart hangzó életre kelteni, hanem széles zenei horizont előterében. Ráadásul, az általános tudnivalókat mindig a konkrét zenei anyagra vonatkoztatva. Értője a szerzői gondolkozásmódnak (szándékosan kerülöm a szerzői szándék ballasztját!), s ezt ténylegesen kamatoztatja az irányításával megszülető produkcióban. Kiderül ez abból a tanulmányból, amelyet a felvétel kísérőfüzete tartalmaz. Értékes és tanulságos; csak azt sajnáljuk, hogy a libretto közlésével adósunk marad a kiadvány. Mert más a mélysége a cselekmény ismeretének, s a szinte szóról szóra való követésének - akkor is, ha az érdeklődő korántsem anyanyelvi ismerője az olasz nyelvnek. Ugyanakkor, nem tagadhatjuk: legnagyobb tanulsága az, hogy kiderül, mennyi különböző szempont figyelembevételével, milyen alapos felkészültség birtokában látott Harnoncourt az opera megszólaltatásához.

Az élmény (ami korántsem lebecsülendő a hallgató számára, lett légyen szakmabeli vagy laikus zenekedvelő) azonban független ettől - pontosabban: az olvasmány ismeretanyaga nélkül is lebilincselő. "Jelenidejű" a hangzás: üde, friss. Ebből következően: megunhatatlan. Nem mese, hanem valóság; a történelmi eseményeken alapuló libretto lehetőséget ad a szereplők zenei jellemzéssel történő egyénítésének. És Harnoncourt mind a szöveget, mind a kottát értően olvassa-olvastatja. Énekesei között nemcsak a régizenészek körében ismert neveket találunk; s valóban egy pillanatig sincs olyan érzésünk, hogy hitelességre törekvően muzsikáltatja az előadókat. A színészvezetés elvét alkalmazza énekeseire; a figurák hitelességre törekszik, ehhez képest a zenei megjelenítés más dimenziót kap.

Aki operameseként ismerkedik a történettel, nyilván eltöpreng azon, miért épp egy ilyen libretto megzenésítésére vállalkozott Monteverdi. Mert miről is van szó? Karriertörténet ez a javából, amelyben a császár eléri, hogy övé legyen Poppea - és Poppea is megkapja, amire vágyik: a trónt. Mindez nem megy áldozatok nélkül... (A római történetíró, Tacitus Annalesében Ottone a császár barátja - sőt, egyenest ő hívta fel figyelmét a felesége, Sabina Poppea bájaira. Az operában - bár számos operaismertető ily módon tálalja a történetet - Ottone a kurtizán egyik hódolója csupán, aki nehezen tudja elviselni, hogy rajongó szerelme hiábavaló.) Busenello librettójának megzenésítésével Monteverdi zenéje a kíméletlenség és amoralitás totális győzelmét ábrázolja.

E felvétel nagy csodája, hogy az átgondolt koncepciónak és a remek interpretációnak köszönhetően izgalmas történetbe csöppenünk. Olyanba, ahol nem a jó és a rossz küzdelmének vagyunk tanúi, hanem ahol érdekek ütköznek, az értelem-érzelem-indulat hármas, egymást hol kiszámíthatóan, hol kiszámíthatatlanul metsző síkjain. A mitológiai figurák segítségével már-már brechti értelemben idegenedik el az a történelmi világ, amelyben emberi viszonylatok szövevényében próbálnak érvényesülni hatalmasságok és kisemberek - ki-ki a maga érvényességi szférájában.

Harnoncourt színészvezetése drámaelméleti és lélektani remeklés; ehhez adják előadó-művészi teljesítményük legjavát a főbb szerepekre kiválasztottak, s ilyen környezetben nyilvánvaló, hogy a legkisebb szerep gazdája is kiváltságosnak érezheti magát.

Helen Donath Poppeája látvány nélkül is képes elhitetni, hogy ellenállhatatlan; behízelgő fordulatai olvadnak és olvasztanak; amikor szinte kimondatlanul sugall, szikrázó intellektus hatja át. Az első pillanattól a nyertesek aurája veszi körül. A különböző személyekkel való jelenetei más-más megvilágításban mutatják, és sokat elárulnak partnereiről is. A Neronét éneklő Elisabeth Söderström is gazdag kifejezőkészlettel rendelkezik, és úgy reagál valamennyi jelenetben, hogy nem hagy kétséget, mikor ő az irányító, s mikor került a mások terveinek megfelelően lépő báb szerepébe. Ottavia megjelenítése Cathy Berberian remeklése. Sokoldalú figura; felszínre kerülnek emberi gyarlóságai, ám ahogyan Rómától búcsúzik, azt nem lehet közönyösen hallgatni: itt érződik a császárné formátuma. Seneca (Giancarlo Luccardi megformálásában) korántsem csupán tiszteletre méltó filozófus; e libretto szerint szószátyár aggastyán is, akinek kikényszerített öngyilkosságát nem kíséri az egyébként e ténynek kijáró katarzis. Ottonét nem kisebb énekes jeleníti meg, mint Paul Esswood, aki hangját érzékeny szerepformálás szolgálatába állította.

Hallgatom a felvételt, s nem kevésbé érzem teljesnek a kizárólag hangok által adott élményt, mint a legpazarabb történelmi film audiovizuális kínálatát. Ez korántsem azt a tanulságot kínálja, hogy az opera esetében a látvány felesleges; inkább arra mutat rá, hogy a zene, mint olyan, képes komplex megjelenítésre. Hiszen köztudott, hogy az első nyilvános operaházak produkcióinak rendkívül fontos része volt a díszlet - ott és akkor, a korabeli közönség számára másképp meg nem szerezhető vizuális élményt jelentett. Napjainkban számolni lehet a megváltozott tényezőkkel, azzal, hogy a számtalan csatornán megszerezhető auditív és vizuális emlékképek sokaságát aligha tudja figyelmen kívül hagyni bárki. A korabeli ingerküszöböt az átélhetőség szintjén lehetetlen rekonstruálni. Megkockáztatom: napjaink ingergazdag valóságában épp a zavaró körülmények kiküszöbölése, a belefeledkező átélés jelent sajátos feladatot. Épp ezért nem véletlen, hogy néha az ingerszegény vizuális megjelenítésért mutatkozik (akár indokolatlan mértékben) hálásabbnak a zenekedvelő. Ami viszont sohasem felesleges: az a bizonyos "belső színpad" berendezése, a lélektani végiggondoltság. Ennek megléte avatja élménnyé a régi-új Monteverdi felvételt.

(Warner Classics & Jazz, 2564 69261-1)