Wagner: Parsifal - MüPa

Hozzáteszem: kisebbségi vélemény, Németh Judit nagy tapsot és ovációt kapott mindezért a közönségtől. Mondok gyorsan egy többségi véleményt is: a címszereplőt talán mégis jobban át kellett volna gondolni a szerződtetés előtt. Nem csak az a baj vele, hogy nem Wagner-hang, hanem hogy nem is nagyon hang, halk, a felső tartomány éles, a figurából épp a Parsifalság lényege (vagy amit annak szoktunk tartani) hiányzik, az egyszerűség és a derengő ragyogás, ami miatt már az első látogatáskor is ráismer Gurnemanz, ő a tiszta balga, akit vártunk. Nem ő az, nem Nikolai Schukoffot vártuk, a hang elégtelensége mellé a szerep is félrecsúszik, szőrös mellű amorózó lesz Parsifalból a kigombolt ingében, aki a harmadik felvonásban kicsit tántorog, nem érzem azt a megilletődöttséget, amit illene.

Biztatom magam, hogy nem vagyok előítéleteim rabja. Mint szinte mindannyian, én is Polgár László Gurnemanzával ismertem meg a darabot, az ő bársonyos hangján térdepeltünk a két szélső felvonásban. Most pedig az ádáz Eric F. Halfvarson süvíti a szólamot, mégis tetszik. Végül is Gurnemanz katona, kemény legény, nem csak majdnem-szent ember, a Polgártól kapott örökség gazdagodik, de megmarad. Valahogy azt veszem észre, hogy az előadást nem is korábbi önmagához, hanem az operaházi Parsifalokhoz hasonlítgatom magamban, ami tulajdonképpen rossz jel, mert arra utal, hogy csak fokozati különbség van a dalszínház kopott helytállása és a fesztiváli produkció között. A Rádiózenekar Fischer Ádámmal most nem feltűnően jó, a kórus persze élmény, hiszen az egyesített rádiós gyermekkarral (Thész Gabriella), Budapest Stúdiókórussal (Strausz Kálmán) és Nemzeti Énekkarral (Antal Mátyás) nehéz lenne állni a versenyt. Három szinten állnak a MüPában és zengenek, a vége jó a Parsifalnak. És jó, hogy vége.