Az előadás felütéseként oroszlánbőgés, majomvisítás, madárcsicsergés hallatszik, fenn a magasban egy üres trapéz leng. A színpad közepére helyezett, embermagasságúnál nagyobb bokorban két alak rejtőzik, akik felfedik földig érő bőrkabátjuk alatt, az éppen arra járóknak, meztelen testüket. Egy cukros bácsi és egy cukros néni, igazán furcsa pár, gondolhatnánk. Ám nem sokkal később kiderül, hogy a Szentivánéji álomból ismerős isteneket látunk: Oberont és Titániát.

Zárásként anyja ezüstlakodalmán Titánia lópatás fia a halálba szeret egy szolgálólányt, miközben a háttérben a megöregedett, mezítelen szerelmeseket látjuk.

E két megkapó végpont között Alföldi Róbert húzós, horrorelemeket sem nélkülöző előadást rendezett Botho Strauss 1983-ban írt drámájából (fordító: Forgách András). Majdnem azt írtam, hogy hagyományokkal mit sem törődve, de most magyar ősbemutatóról beszélünk. Nyilvános maszturbáció, fetisizmus, nemi erőszak, brutális gyilkosság: íme, néhány motívum - ínyenceknek. Mindez azonban csak külsőség. A park korunk égetően fontos, a társadalom egészét megosztó problémáiról szól.

Vajon összeegyeztethető-e a nacionalizmus, a rasszizmus, a gazdasági válság, a hitelek törlesztése, az AIDS, egyszóval korunk jellemző tünetei az istenek, a mítoszok világának egészséges vitalitásával? Mit történik akkor, ha megjelenik két isten és megpróbálnak rajtunk, az úgynevezett modern emberen segíteni? A kérdésekre pesszimista választ ad a Nemzeti Színház produkciója.

Botho Strauss drámájában Oberon és felesége, Titánia missziós küldetést látnak el: fel szeretnék csiholni a tüzet az emberekben a tiszta szerelem, a kéj, a mámor iránt. Először a magamutogatással és szóbeli meggyőzéssel próbálkoznak, de mivel kudarcot vallanak Oberon kénytelen varázserejű amuletteket készítő szolgájától, Cypriantól segítséget kérni. Erre a zabolátlan Titánia miatt van szükség, aki azzal bűnhődik, hogy ura és parancsolója egy évszázaddal korábbra repíti az időben. A későbbiekben a talizmán a szerelmesek életét is felbolygatja. A szerző széles társadalmi panorámát rajzol a darabbeli park köré: a munkanélkülitől kezdve a tizenéves fiatalon át, sok mindenki megjelenik a színen.

Alföldi kettősségekre épülő rendezése, nagyban támaszkodik a látványvilágra. A Menczel Róbert által tervezett, a publikum felé lejtő tér egy park illúzióját kelti, de a proszcénium fekete márványa már kávéházat, irodát, lakásbelsőt sejtet. A színpad mélyén kifeszített kör a világmindenség egységét és a teljességet jelzi. Az a színpadi körszelet, amelyre a park bokorcsoportja került, a fizikai világ szintjének tere. A tudatalatti cselekedetek, az elfojtott ösztönök itt törnek elő. A két világ ütközése hangsúlyosan van jelen az előadás konfliktusrendszerében.

Ahogy fontos a művész és a (kis)polgár ellentéte is. Rába Roland szerelemtől hevülő, bűvös amuletteket készítő Cyprianját megfelelően ellensúlyozza Hollósi Frigyes és Hevér Gábor Stan és Panra emlékeztető duója.

A humor leginkább a négy, a polgári házasság intézményében vergődő szerelmes jeleneteit jellemzi, a kvartett legjobbja Rátóti Zoltán. Murányi Tünde meglepően invenciótlan.

Nagy Mari és László Zsolt Titániaként, illetve Oberonként fokozatosan szokik bele a számára szűkre szabott földi létbe. Az előbbi nagyszerű ívet bejárva, virgonc istennőből válik a párja után vágyódó evilági nővé, az utóbbi szomorú rezignációval veszi tudomásul a megváltoztathatatlant. A Nemzeti előadása az élet dionüszoszi oldalát hangsúlyozza. A parkban a szerelem egyszerű nemi aktus, más dimenziói nem lényegesek. Természetesen lehet úgy vélekedni, hogy napjainkban a kapcsolatok lényegében a testiségen alapulnak, csak akkor szűkített keresztmetszetet kapunk.

Mindent összevetve A park hiányosságai ellenére is, igazolja bemutatásának jogosságát.