1945 után Steinbeck és Capa is a harctereken töltött idő túlfűtött állapotában kereste tennivalóját. Megtalálta. A New York Herald Tribune elfogadta javaslatukat, hogy Oroszországba utaznak, s megírják, amivel találkoznak. 1947. július 31-től szeptember közepéig negyven napot töltenek Oroszországban. Azzal a lelki teherrel, amit akkor kevés értelmiségi tudott feldolgozni: a nácik elleni szövetségesből pillanatok alatt ellenség lett. Nem bonyolódtak politikai kérdésekbe: kimondott szándékuk volt, hogy az orosz ember hétköznapjait igyekeznek megörökíteni. Tudták persze, csak annyira léphetnek közel az orosz átlagemberhez, amennyire közel engedik hozzá őket a hivatalok, de eljutottak Sztálingrádba, Kijevbe, Tbiliszibe, a Fekete-tenger partjára. Capa bőszen fényképezett, négyezer negatívval tért haza (a kötetben hetven képe szerepel), miközben tudósító kollégái könyveit lopkodta, s megitta a whiskykészletüket. Steinbeck pedig írói nagyságához méltóan közvetíti a mindennapokat, a moszkvai mosolytalan arcokat, a sorállást, az oroszok félelmét a fényképezéstől, a végeérhetetlen, vodkával átitatott grúz vacsorákat. Közben pedig jó néhány mesteri portrét, helyzetet rögzít a föld alatti lyukakban tengődő emberekről Sztálingrádban, az életvidám tengerpartról és Grúzia kacagásáról. A háború gyötörte életekről. Ez, a hétköznapok világa, hiánycikk volt az amerikai sajtópiacon, miközben épp a sajtó hírei nyomán a közvéleményben burjánzott a "heveny orosz kór". (Mint kiderült: Oroszországban ugyanezen okok miatt "amerikai kórban" szenvedtek.)

A mai olvasó persze már ne várjon túl sokat a könyvtől. Aki viszont "csak" arra kíváncsi, amire Steinbeck és Capa vállalkozott, hogy "nem az orosz történetet, hanem csak egy orosz történetet" mesél el 1947-ből (Lukács Laura érzékeny fordításában), azt minden egyszerűsége ellenére, vagy éppen ezért, mélyen meg fogja érinteni az a mérhetetlen szorongó szomorúság, amely az egész kötetet átitatja, s amit csak markánsabbá tesz a két "svihák" amerikai ténykedése.

A könyv Susan Shillinglaw ragyogó korfestő utószavát is közli. Steinbeck és Capa - nem akármilyen alkotópáros volt. Mesterei szakmájuknak. Az Orosz napló hatvan évvel megjelenése után is remek írás. Mint az utószó szerzője megállapítja: nem más, mint a korabeli Szovjetunió keretbe foglalt portréja. És ennyi bőven elég.

Park, 240 oldal, 2900 forint