Ami van. De azért nem ragyog eléggé. Attól tartok, hogy a budapesti új-Bayreuthról szőtt álmaink egy kissé haloványabbak, mint két éve. Nem feltétlenül az előadás miatt: az emlékei persze megcsalhatják az embert, de úgy vagyok vele, mint régebben a szilveszteri műsorokkal: a tavalyi jobb volt. Mintha nem fújt volna valaki hamisan rögtön A Rajna kincse elején a rézfúvók között. Ám akármennyire igényeskedünk, nehéz lenne vitatni, hogy az előadás így is a nagyon-nagyon jó kategóriában maradt, hiszen éppen ez a baj.

Hol a közönség? Miért nincs harc a belépőkért, üzérkedés, miért nem állnak elegánsan öltözött urak táblákkal a nyakukban: jegyet vennék? Lehetséges lenne, hogy a kétmilliós város, tízmilliós ország, ideszervezhető turisták nem tudják, ha nem is eltartani az előadást, de legalább megtölteni a nézőteret? Hol vannak a wagneriánusok, operabolondok, zeneőrültek, sznobok? Lehetséges, hogy azt mondják: ó, ezt már tavaly láttam? Nem tudják, hogy évi egy Ring még annak sem túlzás, aki utálja Wagnert, ennyi esélyt meg kell adni neki, ennyi edzés senkinek sem árt, egyszer csak kiderül, hogy mitől Wagner Wagner, hogy el lehet-e valahogy választani a zenét a szövegtől, és nem kell nagyra nőtt gyereknek éreznünk magunkat, amíg komoly, elgondolkodó arccal azt nézzük, hogy Alberich sárkánnyá változik. És mi lesz jövőre, amikor majd a Trisztán és Izolda lesz műsoron, operai koprodukció, nem kell rohanni, úgyis játsszák majd a színházban is?

De ez a holnap gondja, most annak örüljünk, ami van. Ami volt: A Rajna kincse, opera szünet nélkül. A szereplők nem mind ugyanazok, de Christian Franz igen. Most is oldott,
könnyed, játékos, természetes, annyira, hogy le is válik az előadás egészéről, egy kissé más darabban játszik. Szinte prózának hat az éneklése, amit megerősít, hogy néha a hangsúlyokkal fölkapja a mondatok végét, mintha kérdezne, provokálna. Loge a főszereplője ennek az előadásnak, ő az intellektus a hatalmasok és erősek között, független értelmiségi, akinek szerencséje van, mert Wotan észreveszi, mekkora tehetség. A másik szerencséje, hogy időben le tud lépni, nem költözik a Walhallába, de hogy ez miért jó, az majd csak később derül ki.

A többiek között vannak oldottak és ridegek, annyi színe senkinek sincs, mint Christian Franznak, de a Wotant játszó Johan Reuter nem is törekszik erre. Szép, erőteljes, férfias hang, méltósággal énekel, méltósággal van jelen, az, aminek lennie kell. Egy másik új szereplő a Fafnert éneklő Dan Paul Dumitrescu, valaha énekversenyen járt itt, testes, barna, szakállas fiatalemberként, aztán meg sem állt a bécsi operáig. Most még testesebb, még szakállasabb, csak már őszbe vegyül, a hangja is súlyos, szép színű, de amolyan magának való dörmögés az egész működése, nem köti le a figyelmet. Új még Kovács Annamária Erdaként, és nagyszerűen beválik, szépen, tünékeny szomorúsággal énekel, voltaképpen az ő percei azok, amikor igazán Wagnernek hat Wagner, komor fenségnek, világpusztulást jövendölő megvilágosodottnak vagy megsötétültnek.

A régiek között természetesen Fischer Ádám a legfontosabb, és a Rádiózenekar, amely most nem annyira átütő erejű, és (legalábbis a második Rajna-előadáson) nehezebben boldogul az anyaggal. Mintha Fischer Ádám is másként látná a művet, mint eleinte, több benne a zene és kevesebb a hatás, de hát erről beszélek: nem lehet elégszer látni. Most már mindegy, de lesz előadás jövőre is.