Marianne elcsábítója
Első francia cikkeinek aláírása Thomas Jugand - a főnöke is Schreiber; Thomas Schreiberként először 1956-ban jelent meg, méghozzá a Le Monde-ban. Szóval Párizsban ragadt. Tudósít Hruscsov, Brezsnyev, Gorbacsov, Jelcin, Kennedy, Carter, Bush, Reagan, Clinton csúcstalálkozóiról, szinte valamennyi vezető keleti politikus interjút ad neki Kádártól Titóig.
Tíz könyve jelenik meg a kelet-európai térségről franciául, és amikor már nehezebben megy az írás magyarul, szavakba önti első személyes jellegű kötetét, Életmorzsák című, politikai elemzésekkel tűzdelt visszaemlékezését - anyanyelvén. Lubickol a kihívásokban. Nyolcvanévesen is napi 10-12 órát dolgozik; vendégprofesszor a francia katonai főiskolán.
- Legnagyobb sikered?
- Tudtam integrálódni, képes voltam elismertetni magam a legmagasabb helyeken is, és az idegeneket nem túlságosan szerető Franciaországban elfogadtak franciának.
- Meghódítottad Marianne-t?
- Igen, de sikerült megőrizni a kötödésemet Magyarországhoz. Magyar születésű franciának tartom magamat, és ebben a francia és a magyar egyaránt fontos.
- És egyformán büszke vagy rájuk?
- 1956 és 1989 után könnyű volt büszkének lenni Magyarországra. Ma már nem.
Tehát Marianne! Meg Juliette, Michéle, Colette, Sophie, Pascale... Ötven? Nyolcvan? Az érettségi bankett után elvitte barátait egy Király utcai műintézetbe. Erre többé nem adott pénzt. Nem is fogadott el! Ez így frivol, ám jellemző rá. Csóró volt mikor megismerte Colettet, egy gazdag család lányát. A szülők ki akarták Tamást taníttatni, utána megfelelő állást is találtak volna neki. Ő vívódott, vívódott, aztán vett egy szál rózsát, szakítólevelet írt angolul, és kézcsók kíséretében átadva, sarkon fordult.
- Szép volt? Szeretted?
- Nekem csak szép nőket hozott az utamba a sors, és szerettem őt. De ennek árán legyek valaki? Saját erőből akartam újságíró lenni. Pár héttel később - 1951 őszén - fel is vettek az akkortájt induló Szabad Európa Rádió párizsi irodájába.
Keresztény-zsidó nagypolgári családjukban az apja a négy vezető amerikai filmvállalat közép-európai jogtanácsosa és több világhírű hollywoodi művész ismerőse, az anyja meg a harmincas években jogosítványt szerez; mindketten a társasági élet ismert szereplői. - Mikor a walesi herceg Simpson asszonnyal Budapesten járt, szüleimmel mulattak a Tabánban. Mély barátság fűzte őket a Madách Színház igazgatójához, Pünkösti Andorhoz, összejártak a társulat több tagjával is. A kiváló rendező, Pünkösti, az antifasiszta szellemi ellenállást ért támadások, igazgatói engedélyének visszavonása, a német megszállás, és zsidó feleségére váró sors miatt nyitotta magára a gázcsapot (miután asszonyát vidékre menekítette).
- Erzsi néni csodálatos teremtés volt. A háború után a New York Times budapesti tudósítója lett. Hetenként egyszer-kétszer feljártam hozzá. Belevitt az újságírásba. Ettől kezdve nem csupán újságíró, hanem külpolitikával foglalkozó hírlapíró akartam lenni.
Sikerült.
Tamás életében egyszer hazardírozott: 1956-ban. Bár akkor már diplomás, nős, francia állampolgár, és mindenki őrültségnek mondja, hogy egy riportért szülőhazájába akar menni - francia útlevelét elkobozhatják, imperialista ügynökként lecsukhatják -, mégis nekiindult. Azért a barátját megkérte, ha egy óra alatt nem tér vissza a magyar konzulátusról, értesítse a külügyminisztériumot és a rendőrséget. Nem volt rá szükség. De a vízum egyszeri belépésre szólt. És a kilépés? - ijedt meg.
Indulás előtt bemagolt tucatnyi telefonszámot, és a noteszát otthon hagyta (1989-ig minden keleti utazáskor).
- Pályád 1956 magyaros őszén indult!
- Egy mondat miatt. Az Express négyoldalas riportjában megjósoltam, ha nem váltják le a Gerő-féle pártvezetést, a poznani felkelést felülmúló lázadás várható. A Le Monde cikket kért tőlem, és amikor kitört a forradalom, szinte az egyetlen vezető nyugati napilap volt, amelynek első oldalán elemző írás jelent meg. Ezzel indult a karrierem.
- Októberben újból jöttél, több száz cikket írtál a forradalomról. Újságokkal robbantál be, mégis inkább rádiósnak tartod magad. Könnyebben beszélsz, mint írsz?
- Izgalmasabb a hangoddal játszani, mint a billentyűt verni. A rádióba mehetsz szőrösen, felteheted a lábad a mikrofon mellé. Az utóbbi években többnyire csak jegyzetből beszéltem, időre. Ez a kihívás!
Hozzáteszem: a szellemi kihívás igen, a technikai nem. Nincs magyar ékezetes program a számítógépén, sajnálja az időt az ű vagy az á üldözésére. Autója automata sebváltós, az iPhonnal meg az a baja, hogy nem tud vele kávét főzni, pedig gyerekkora óta a kávé a szenvedélye, húszat is megiszik egy nap.
- Szerencsés vagy?
- De még mennyire! A nyilasérát anyámmal együtt hamis papírokkal éltük túl, én Aradi Tamás néven... Egy alkalommal két, csizmás, fekete egyenruhás, árpádsávos karszalagot viselő nyilas belökött az első kapualjba, és az egyik rám üvöltött: "Le a nadrággal!... Nem elég, told le a gatyád is, az érdekel, ami alatta van!" Nem értettem, mit akar. A fütyülőm láttán csalódottan mondta: "Te magyar vagy." Megalázó, életmentő "igazoltatás"! Emiatt is hidegrázással figyelem a mai árpádsávos vonulgatásokat.
Tamás pályája máig egyenes vonalú, ám elegánsan megírta: két szeretett lányuk ellenére bő négy évtizedes kudarc volt Arlette halálával véget érő első házassága. Gépírónő felesége a Piano bárban hallotta őt zongorázni, és azt hitte, magyar származású amerikai. Félreismerte.
- Miért nem váltál el?
- Tudod hányan kérdezték? Minden ez ellen a házasság ellen szólt, dafke mégis belementem. De jórészt ennek az engem befogadó francia kispolgári családnak köszönhetem, hogy lett belőlem valaki. Fantasztikus anyósomnak, akit az anyámmal ellentétben az első pillanattól kezdve tegeztem. Bizonyítani kellett előttük. A végén - Arlette betegségének idejét leszámítva - már külön éltünk. Sok gyönyörű futókaland volt az életemben.
- Colette?
- Több barátom hülyéz miatta. Remélem, ő is boldogult, nem tudok róla semmit. És nem meditálok azon sem, miért nem mentem Amerikába; most lenne egy szép elnököm!
- A gégerák földhöz vágott?
- 2000-ben, Arlette halála után hat hónappal derült ki. Nehezen éltem át. A sugarazás után három héttel telefonon érdeklődtek a katonai főiskoláról, hogy milyen terveim vannak a következő időszakra. Elvittek kocsival, és gégemikrofonnal tartottam az első előadást.
- Rendkívül szimpatikus a vágyad, hogy szeretnél részt venni egy újkori kelet-európai történelemkönyv írásában. Tartok tőle, hogy ehhez a mózesi életkor is kevés lenne!
- Mindig olyat kell álmodni, ami lehetetlennek tűnik.
- Kívánj még egy lehetetlent!
- Jó lenne majd úgy elmenni, ahogy a barátom, Fejtő Feri. Mondogatta, hogy a századik születésnapját Párizsban és Budapesten is meg kell ünnepelni. A beszédek nem érdekesek, de mindkét helyen más nők legyenek... Aztán kórházba került, majd jobban lett. Csodás június eleji nap, haza akarják engedni, és bemegy hozzá egy rendkívül csinos, vietnami orvosnő. Mesélni kezd neki Feri a magyar kultúráról, Magyarországról, így teszi a szépet. Beszél, beszél egy negyedórán át, majd mondat közben megáll. Csönd, és mosolyog.
- Ez a befejezés élete egyik epizódja volt, csak az utolsó.
- Búcsúzóul bemutatnám neked Pascalét, a feleségemet. Festő. Az albérlője voltam, és a betegség idején ő állt mellettem.
