Don Juan bluesban
A legnagyobb élmény belépni az épületbe. Magyarországon van kétezer éves amfiteárum, de kétszáz éves színház nincs. Márpedig Prágában a Stavovské divadlo épületét Frantisek Antonín Count Nostitz Rieneck az 1780-as évek elején építtette, német drámák és olasz operák játszására, 1783-ban Lessing Emilia Galottijával nyitották meg, 1787-ben itt vezényelte Mozart a Don Giovanni ősbemutatóját. De 1834-ben már itt hangzott föl először a későbbi cseh himnusz. Ma a prágai Nemzeti Színház egyik játszóhelye. Ezúttal ugyan nem a Don Giovannit, hanem Moliere Don Juanját sikerült látnom, Mozart operája éppen egy héttel később lesz műsoron. Igaz, ezúttal is zenés változatban adták Moliere darabját, Milos Orson Stedron dalaival, akitől A nő vágya című "radikális musicalt" októberben láthatjuk majd a Vígszínházban.
Milan Stehlík feketében, csokornyakkendővel érkezik, mint egy konferanszié, leül a zenekari gödör szélére, dalol, majd belefog Sganarel nagy monológjába. Miroslav Donutil (a műsorfüzet tréfája szerint Don Util) vöröses csipkékben XVII. századi parókában, stilizált Moliere-nek álcázva érkezik, de később mai öltözéket adnak rá a nyílt színen, többnyire világos átmeneti kabátban vagy kockás öltönyben hódít (jelmez: Jana Preková). Jan Stepanek díszletét a vörös padozat határozza meg és néhány ostornyeles utcalámpa. Az erdei jelenet egy francia kert díszsövényei közt játszódik. Jaroslava Milová Elvirájának megjelenésében van némi Barbie-babás, Vladislav Benes mint Don Carlos valami villogó-kattogó ketyerével bénítja meg harciaskodó bátyját, az ördögszarvakat viselő Alexej Pyskót.
Jan Nebesky rendezésében a könnyed, professzionális, fantáziadús színházi ügyesség mutogatja magát, lefegyverző őszinteséggel. Az előadás nem is akar többnek látszani, mint színházi játéknak. Don Juan előrejön középre, ahogy a természetességre hivatkozó modernség már vagy száz éve tiltja, és elmondja tapsfakasztó monológját, majd int Sganarelnek, jelezve, hogy most az ő produkciója jön, és a szolga produkálja is magát, még a gazdáénál is csöppet nagyobb sikerrel. A kőszobor nem jelenik meg, jöttét füst és vörös fény jelzi. A cinikus, szabadelvű nőcsábász előbb megdermed, aztán falak, ajtók nyílnak előtte, végül a hátsó kapun kisétál az utcára. Bizonyára ott, a színházon kívül, a valódi életben vár rá az igazi a pokol - vélhetnénk, ha mindenáron komoly művészi üzenetet szeretnénk kiolvasni az előadásból.
De jobban tesszük, ha átadjuk magunkat a játékos humornak és főképp a bravúros játékosságnak. A magamutogató színjátszásnak, amit éppen ripacskodásnak is nevezhetnénk, legalábbis, ha nem azon a színvonalon művelnék, mint ezúttal. Stehlik Sganarelje kis mérges slemil, aki utálja és irigyli gazdája szabados erkölcstelenségét, meg talán azt is, hogy ő a nyitószám a sztár érkezése előtt. Donutil pedig Don Juanban is a sztárt, az önhitt, magabiztos, virtuóz színészt, azaz saját magát játssza, bemutatja, hogy mindent tud, ha kell, akár komoly-szomorú bluest is előad gitárkísérettel. De legjobban a mértéket ismeri a sikerfakasztó gesztusokban. Agresszív a nézőkkel, de éppen csak anynyira, amennyire azoknak még jólesik. Szóval éppen úgy viselkedik a publikummal, mint Don Juan a nőkkel.
