Két évvel ezelőtt még az ingatlanra esküdtem volna – sorolja először a meggondolandó tényezőket Kósa Erzsébet ingatlanügyek intézésére specializálódott jogász, aki szerint ezt a típusú előtakarékosságot korábban a nagyvonalú hitelkonstrukciók tették vonzóvá. Ráadásul a várható vagyonadó is rontja majd az ingatlanbefektetések jövedelmezőségét.

Minden aggálya dacára, úgy véli: hosszú távon, még mindig ez a legbiztosabb módszer pénzünk gyarapítására, ha van legalább tízmillió forintunk, vagy valamilyen esélyünk, ennek legalább egy részét hitelből összeszedni. Ez elég egy kisebb lakás megvételé­hez, amely könnyen bérbe is adható, általában a városok belvárosában, vagy felsőfokú oktatási intézmények közelében. Budapesten jó helynek számít ebből a szempontból, a belvárosi, az újlipótvárosi vagy a budai rész. A hely mellett fontos, hogy mekkora és milyen állapotú objektumról van szó – hangsúlyozza. Mert az ingatlanvásárlásnak is megvan a maga rizikója. A kockázati tényezők között említi: évtizedes távlatban nehéz kiszámítani, hogy az ingatlan közvetlen környezete hogyan értékelődik le, vagy éppen fel. Elég, ha a közeli házak valamelyikében egy kocsma nyílik, vagy a szomszéd lakásba beköltözik egy trombitás.

Üdülő vásárlását nyugdíjcélú megtakarításként senkinek sem tanácsolná. Ha valaki hétvégi házra vagy telekre vágyik, vegye meg saját igényei alapján, viszont a csillagok nagyon szerencsés együttállása kell hozzá, hogy a ráköltött pénzt vissza is kapja. Nem is olyan rég biztosnak számító befektetés volt, kisebb-nagyobb üzlethelyiségek megvásárlása. Ma már nem ajánlaná sem hosszú, sem rövid távú megtakarításként. A városi kis – sőt nagy üzlethelyiségeket tönkretették a nagy bevásárlóközpontok. Elég, ha csak végigmegyünk a körúton, vagy a belvárosi Kossuth Lajos utcában, ahol minden második bolton ott az „eladó-kiadó” tábla. És akkor elképzelhető, hogy mekkora az esélye egy kijjebb eső kerületben lévő kis üzletnek a talpon maradásra.

Pénzt csak pénzből lehet csinálni – ezt támasztja alá a profi galériás és az amatőr bélyeggyűjtő tapasztalata is. A képvásárlás történhet befektetési céllal és szenvedélyből – jegyzi meg Haas János, aki maga is szenvedélyből kezdett el foglalkozni a két világháború közötti „urbánus” festőkkel. A már befutott nagy nevek viszonylag biztos befektetésnek számítanak, ám ezek ma már nagyon sokba kerülnek.

A „viszonylagosság” annak tudható be, hogy a befutottaknak is vannak gyengébb munkái, mint ahogy középszerű festőknek is lehetnek kiugró alkotásaik. Tehát egy-egy műalkotás megvásárlásánál kevés a kereskedő véleményére hagyatkozni, tanácsos egy művészettörténész véleményét kérni, már csak azért is, mert szép számmal keringenek a piacon hamisítványok. Akinek van pár százezer forintja, és szereti a képeket, próbálkozzon kortárs festőkkel – javasolja. Ám jó, ha tudja, korántsem biztos, hogy éppen akkor pénzzé tudja tenni a képet, amikor arra szüksége lenne. Jó szemmel, jó érzékkel – amihez azért szintén elkél a szakértői tanács – sok olyan alkotó van, akinek a művei szerinte pár év vagy évtized múlva értékesek lesznek. „Rendhagyó téma és megfogalmazás, ez az én mércém” – összegzi, hozzátéve, még így is előfordulhat, hogy egy igazán kvalitásos művész soha, vagy nagyon sokára jön „divatba”.

Ha most hirtelen kellene kétmillió forint, korántsem biztos, hogy megkapnék a gyűjteményemért ennyit – jegyzi meg András, aki öt-hat évesen kezdte el megalapozni, ma már 200 ezer darabos bélyeggyűjteményét. Fél évszázada persze inkább gyereknevelő és kulturális értéke volt a bélyegnek, mint kincsképző funkciója, teszi hozzá. Nem beszélve arról, hogy a hatvanas években még a közgondolkozásban sem volt benne, hogy valamit nyugdíjmegtakarítási céllal gyűjtsenek. Ez nem zárja ki azonban, hogy egy jó érzékkel, jó szerencsével összeállított kollekciót ne lehessen jelentősebb összegért értékesíteni – ha valakinek van ideje kivárni a vevőt.

Ma a magyar bélyegek között csak a specialitásoknak van értéke: ezek az 1890 előtt kiadott bélyegek, a későbbiek közül pedig a tévnyomatok vagy a teljes sorozatok, a különleges bélyegzések. Volt olyan árverésen, ahol másfél millió forintot adtak egy bélyegért, s ez meg is őrzi majd az értékét, mert összesen három darab ismert belőle a világon. Ő az új bélyegek gyűjtését 1998-ban hagyta abba, és most arra törekszik, hogy az addig nyomott – mintegy négyezer-ötszáz – magyar bélyeg mindegyikéből, lehetőleg első napi postabélyegzővel ellátott példánya legyen. Évente egyszer-kétszer elmegy még egy aukcióra, és havi négy-öt órát, évi nyolc-tízezer forintot szán gyűjteménye bővítésére. „Nekem ez hobbi. Nyugdíjkiegészítést ebből a gyűjteményből legföljebb az unokáim remélhetnek” – összegzi lakonikusan.