A felvétel nem valamely elvetemült német operaházban készült, hanem a moszkvai Nagy Színház, a patinás Bolsoj produkcióját mutatja. Igaz, más is ez a korszerűsködő hatásvadászat. Tatyjána magában fogalmazza levelét, miközben székeket borogat, fölugrál az asztalra, szenvedélye tetőfokán pedig szélvihar rázza a függönyöket, s mintha a levélpapírt is a lég fújta volna be, amelyre írni kezd végre az ifjú hölgy. A németes operajátszást ezúttal Robert Schumann egyetlen operájának, a Genovevának zürichi felvétele mutatta. Egyetlen hosszú hófehér fal volt a díszlet, fehér ajtóval, mellette fehér mosdóval, s mindez a történet során átvérzett, bemocskolódott. Brutális egyszerűséggel megfogalmazott brutális üzenet.

A fődíjas film, A szisztéma egyik jelenete

De ez már alighanem elavult. Néhány éve még a stuttgarti operában A Rajna kincse úgy kezdődött, hogy egy bank vagy egyéb hivatal aulájában a díszkút körül incselkedtek joggingos titkárnőszerű nők Alberichhel, majd erőszakos üzletemberek és -asszonyok folytattak le kemény, néha tettlegességig fajuló tárgyalásokat, szellemesen karikírozva és korunkra találóan áttéve Wagner szellemét. Most egy nemrég Valenciában készült felvételen a sellők a színpadba süllyesztett hatalmas haltartályokból bukkantak föl, és az énekesnők hol nyakig, hol derékig vízben énekeltek. Aztán a tartályok felemelkedtek, és a gonosz törpe leengedte a vizet, így szerezve meg a Rajna aranyát, a szerencsétlenül járt vízi tündéreket pedig mint kifogott halakat, hálókban cipelték ki a színről. A továbbiakban meg a gyerekcsatornákon látható külsőségek közepette bonyolították le az istenek huzakodását, hatalmas szerkezeteken precíz dolgozók tologatták, röpítették az énekeseket. Mindez semmit nem ad hozzá a történethez, a pénz és a technika puszta fitogtatása, legfeljebb az ifjabb korosztályok megnyerésének szándékára lehet hivatkozni.

Habár ez alighanem jogosabb volna a zürichi főpályaudvaron előadott Traviata esetében, legalábbis ami a televíziós közvetítést illeti. Hogy a vonatra váró ténfergők körében milyen hatást érhetett el a produkció, azt természetesen a megszólaltatott nézőktől sem tudhattuk meg hitelesen, de mint tévéműsor pompás szakmunka volt az egyenes adás. Az energikus, de csöppet sem tolakvón fürge műsorvezető hölgy (Sandra Studer) mindenről tudósított, mindenkit megkérdezett, a karmester (Paolo Carignani) egyebek közt a hangosítás technikai rejtelmeibe avatta be a nézőket, a rendező (Adrian Marthaler) az előkészületekről beszélt, ahogy illik, nyilatkoztak a szereplők is, mégpedig nem esetlenül, hanem természetes esetlegességgel. Mindez fantasztikus ritmusban történt, és magától értetődőn illeszkedett bele az is, hogy a műsorvezető minden felvonás előtt röviden elmondta, mi fog történni. Teljes joggal nyert ez a produkció két díjat is.

Itt jegyzendő meg, hogy a Magyar Televíziót a Mezzo TV szegedi operaversenyén bemutatott A salemi boszorkányok képviselte, pedig a Magyar Állami Operaházban is történtek érdekes dolgok az utóbbi időben. Operaházunk főzeneigazgatójáról, Fischer Ádámról azonban egy dán film nyújtott izgalmas és elragadó portrét abból az alkalomból, hogy Koppenhágában egy Mozart-szimfónia lemezfelvételét készítette.

A fődíjat A szisztéma című német dokumentumfilm nyerte el, amely egy zenei nevelési csodát mutatott be. Miképpen változtatta meg egy zenetanár nyomorban született, elvadult gyerekek ezreinek életét, és miképpen lett sokukból élvonalbeli zenész. A tanárt Jose Antonio Abreunak hívják, és a csoda Venezuelában történt.