Sztároktól hemzseg a Ludwig!

Miles Davis drogoktól izzó tekintete, John Lee Hooker korhadt faszoborként ábrázolt keze, Keith Richards baltával faragott arca, indián modorban. Odébb Pavarotti, Michael Schumacher, Robert De Niro. Amerre csak nézünk a Ludwig Múzeumban: sztárok, sztárok, sztárok.

Bemozdult alakok, elbaltázott világítás, szemcsés, amatőrnek tetsző nagyítások, homályos kontúrok, lepusztult hátterek - mindez javarészt fekete-fehérben. Mintha egy lelkes hobbifényképész munkáit látnánk a Ludwig Múzeumban, hírességekről készített ügyetlen, házilagos dokumentumokat. Pedig a felvételeket jegyző Anton Corbijn nagyon is tudatos világot épít ebből a látszólagos ügyetlenségből, ha tetszik: kócos természetességből. Úgy mutatja meg a rock- és filmsztárokat, ahogy nem szoktuk látni őket. És ahogy talán már ők sem látják magukat.

Anton Corbijn Hollandiában született, falusi lelkészcsaládban. A hatvanas-hetvenes években a távoli popkultúra jelentette számára a szabadságot, később a kitörési lehetőséget. A koncerteken fényképezőgépével ellensúlyozta szégyenlősségét, annak segítségével tudott közel férkőzni a zenészekhez. Fotósmasináját a Ludwig Múzeumban rendezett kiállításának tájékoztatófüzete egyenesen kommunikációs protézisnek nevezi, ami kissé túldíszített, de feltétlenül találó gondolat. Tény: Corbijn a hetvenes évek végén Londonba költözött, fotósként sikerült beóvakodnia a rocksztárok és egyéb hírességek világába. Előbb csak jelentős zenei magazinok felkérésére fényképezett, később különös kollekciókkal hívta fel magára a figyelmet, ezek most a Ludwig Múzeumban láthatók.

A Star Trek-sorozat portréin a megközelíthetetlennek tűnő hírességeket helyezte tőlük idegen környezetbe, jelmezek, tárgyak közé, ezzel visszacibálva őket a földre. A nyelvet öltő Mick Jaggert karneváli álarcba és ocelotbundába bújtatta, Tom Waits romos házban felgyűlt ágak-bogak között szökdécsel, David Bowie ágyékkötőben pompázik, mások csak arcuk részletével vannak jelen a képeken. Melyek egyszerre mókásak és szomorúak, emberiek és túlvilági hangulatúak, esetlegesek és megkomponáltak. Tény azonban: elkészítésük bensőséges kapcsolatot feltételez fotós és alanya között, márpedig Corbijnt a kilencvenes évektől befogadta a popkultúra, befogadták a színészek és egyéb hírességek is.

Ez a jó munka-, sokszor egyenesen baráti kapcsolat tette lehetővé másik nagy sorozata, a híres álpaparazzo-felvételek elkészítését is. Ezeken a beállított képeken is hírességeket látunk, mintha lesifotós fényképezte volna őket. Sean Penn, Björk, Robert De Niro és a többiek vakuval "elhirtelenkedett" felvételeken láthatók, ráadásul ismert filmek jeleneteit is idézik. Mások mellett Hitchcock mozijait, ötvenes években készült amerikai krimiket. Corbijn ezzel a többszörösen megcsavart gondolattal azt a titokzatosságot szerette volna ismét a rock- és filmsztárok köré fonni, amelyet a pénzről és kitárulkozásról szóló jelenkor elvett tőlük. Külön helyiségben láthatók a Depeche Mode együttesről készített képei. A zenekar tagjaihoz szoros baráti és munkakapcsolat fűzi, nem csupán fényképezi, de inspirálja is őket, lemezborítót, színpadi környezetet tervez számukra. A kiállításon láthatók Corbijn klipjei is, valamint híres Control című játékfilmje.

Végül pedig az a sorozat, amelyben visszatér szülőfalujába, már nem élő, de egykor különösen tisztelt rocksztárjai maszkját applikálja magára, hogy ő maga tűnjön fel Frank Zappaként, John Lennonként vagy Curt Cobainként. Összecsúsztatva ezzel múltját és jelenét, egykori ingerszegény vallásos környezetét és a popikonok sűrű világát. A képek kapcsán lehet gondolkodni az élet hangsúlyairól, az elmúlásról és a szenvedélyek különbözőségéről.

Anton Corbijn szinte valamennyi interjúban elmondja, hogy hagyományos fényképezőgéppel, filmre szeret dolgozni, mert zavarja a digitális technika kínálta rengeteg lehetőség. Saját bevallása szerint nem tud világítani (egyik álpaparazzo-felvételén még az általa utált, de a lesifotók "hitelességét" erősítő vakut is Bono barátja tartotta), ezért természetes fényt használ. Nem zavarják a technikai hibák sem, gyakran említi példaként híres U2-képét, melyen a zenekar tagjai egy sivatagban állnak (háromba is elcipelte őket, míg rátalált az "igazira"), de az élesség valahol mögöttük van, emitt belóg valami a képmezőbe, amott idegen fény szűrődik be. Corbijn szerint mégis ez a jó fotó, esetleges, sete-suta, ettől tökéletes. Azt mondja: éppen olyan, mint maga az élet.

John Lee Hooker keze
John Lee Hooker keze
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.