Azt mondja Ráday Imre a Lovagias ügy című filmben Kabos Gyulának, hogy: nézze, Virág úr, én tisztelem a kort, de meg kell kérnem, hogy a szavait vonja vissza. Hát, így jártunk. Nézze Lukács úr, én tisztelem a kort, de meg kell kérnem, hogy ezt a Brahms d-moll zongoraversenyt vonja vissza, mert rettenetes volt.

Lukács Ervin vezényelt, Jandó Jenő zongorázott, a MÁV Szimfonikusok játszottak. Egyikük sem tehet szemrehányást a másiknak. Sajnos. Ennek ellenére Lukács Ervint érzem a főbűnösnek, az ő tempóin vonszolódtunk, Jandó legalább az utolsó tételt egy kicsit megindította, csak akkor már minden mindegy volt. A koncertnek volt alcíme is, az, hogy Búcsú a Zeneakadémiától, de ezek a kemény, harcban őszült férfiak nem vették pityergősre a zsebkendőlengetést a hamarosan bezáró és renoválódó intézményben. Jandó Jenő annyival volt rokonszenvesebb, hogy néha érezni lehetett nála az elégedetlenséget. Amikor nagyon mellé ment valami, vagy nem sikerült rendesen eljátszani egy futamot, látszott, hogy nem ez nála a dolgok rendje. Amikor nagyon nem énekelt a zongora, legalább ő dúdolt helyette. Más zongoristáknál ez lehetne játék, póz, szerep, de Jandó Jenőt legádázabb ellenségei sem vádolhatják azzal, hogy megjátszaná magát. Viszont rossz napja volt, ha jól emlékszem, nem is túl jó évadja, örüljünk, hogy elmúlt, jön majd különb is talán.

Lukács Ervin azért reménytelenebb eset, mert egyáltalán nem látszott elkeseredettnek, és ez, tekintve hogy a klasszikus alaprepertoár talán legdrámaibb és legtépettebb zongoraversenyét vezényelte szörnyűvé, lapossá és kínkeservessé, mindenképpen indokolatlan nagyvonalúságnak látszik. Még akkor is, ha a zenekar szinte mindenben partnere volt, a lendületes üstdobolás után maszatolás kezdődött, az oboa környékéről feltűnően csúnya hangokkal, és mintha mindenki a másikra várt volna, hogy csináljon már valamit.

Jandó Jenő búcsúja után a második részre a karmester és a zenekar maradt, sőt maradt az üstdobolás is, ez a hangszer adta Schumann 4. szimfóniájához az alapot. Feltehetőleg nem üstdobból kellett volna kevesebb, hanem minden másból több, bár így is legalább valami előadói indulatot meg lehetett sejteni. Ennek ellenére a Schumann-szimfónia inkább csak hátrányait mutatta meg, a négy tételen átvezető motívumok monotóniának vagy indokolatlan ismételgetésnek tűntek, a hangzás száraznak a zenekar szétesőnek hatott, igaz, a második tételben a hegedűszóló szépen sikerült. Tanulságként fogadjuk el, hogy búcsú ide vagy oda, Lukács Ervin nem kifejezetten érzelmes férfiú. Vagy csak igen jól leplezte a megindultságát.