A címének megfelelően eklektikus lemezen - leszámítva az utolsó számot - saját dzsesszkompozícióik hallhatók. Bennük a kortárs zenei hatások füllel foghatóan erősebbek, mint az induláskor. Ez tehát a követendő irányvonal?

Egyértelműen. A kortárs zenei hangvétel leginkább a szerzők - Bacsó Kristóf, Hárs Viktor, Mester Dániel, Oláh Szabolcs és jómagam - nyitottságából fakad. Azóta csatlakozott hozzánk egykori tanítványom, Subicz Gábor is, aki szintén hasonlóan gondolkodik a zenéről. A Modern Art Orchestra dzsesszre nyitott klasszikus zenészekből és klasszikus zenére nyitott dzsesszmuzsikusokból áll. A lemezen hallható utolsó szám egyfajta előremutatás, hogy mi várható a továbbiakban. A tervek szerint az év második felében vesszük fel újabb, kifejezetten kortárs klasszikus zenei darabokat tartalmazó lemezanyagunk.

2005 őszéig a Budapest Jazz Orchestra művészeti vezetője volt, akkor azonban kilépett, és megalapította a felállásában hasonló Modern Art Orchestrát. A régebbi társakkal ez az irányvonal nem ment?

Háromféle bigband-felfogás létezik. Az első, a "moonlight" orchestra a harmincas-negyvenes évek klasszikus repertoárját játszsza, főként bálokon és egyéb rendezvényeken, eredeti hangszerelésben és megszólalásban. A másik irányzat képviselői - idetartozik a Budapest Jazz Orchestra is - sokkal szélesebb skálán mozognak, szélesebb igényeket akarnak kiszolgálni, ha kell, moonlight orchestra, ha kell, csak kísérő fúvósszekció, de felkérésre hazai és külföldi szerzők darabjait is megszólaltatja. A harmadik vonal pedig - s a Modern Art Orchestra ezt képviseli - a saját arculat kialakítására, az önálló műhelymunkára fókuszál. Társaimmal 2005-ben úgy gondoltam, nem akarunk semmilyen külső elvárásnak eleget tenni, csak oda megyünk, ahol a mi produkciónkra kíváncsiak, vagy ahol minimum a saját hangszereléseinkben megszólalt zenei világot játszhatjuk. Kicsit befelé élünk, de nyitottak vagyunk.

Bevállalva, hogy lényegesen szűkebbek így a fellépési lehetőségek?

Persze. Sokat próbálunk, és ezek talán fontosabbak, mint maguk a koncertek. Elsősorban nem azért muzsikálunk, hogy csillogtassuk a tudásunk a színpadon, a mi utunknak - külön-külön és együtt is - a fejlődésről, a haladásról kell szólnia. Fontosabb számunkra, hogy próbáljuk tökéletesíteni magunkat és a darabokat, mint hogy hányszor koncertezünk egy hónapban.

Ezt értem, de sok próbával és kevés fellépéssel nehéz lehet együtt tartani tizenkilenc muzsikust. Valamiből mégiscsak élniük kell.

A Modern Art Orchestra mellett mindenkinek megvan a maga élete, sokan tanítanak, mások színházban vagy szimfonikus zenekarokban játszanak, megint mások saját formációt vezetnek. Ha repertoárprogramból kellene havi tíz koncertet adnunk, nyilván jobban megélnénk belőle, de mi inkább a saját utat választottuk. A lehetőségeinket másfelé szeretném nyitni. Tavaly sikerült a IX. kerületi önkormányzattal közszolgálati szerződést kötnünk, így 2009-ben az önkormányzatokon keresztül nyújtandó támogatásokba belefértünk. Hogy jövőre is, az persze kérdéses. De az, hogy a big band kifejezés egyáltalán bekerült a költségvetési zenekaroknak nyújtandó támogatási törvénybe, már önmagában is óriási előrelépés.

Említette, hogy a következő lemezen kifejezetten kortárs klasszikus darabok hallhatók. Ez is a misszió része?

Igen, ezzel is szeretnénk demonstrálni, hogy bár a saját repertoárra koncentrálunk, minden irányba nyitottak, befogadóak vagyunk. Előadjuk például Sztravinszkij Ebony Concertóját, amely a klasszikus zenetörténetben az első igazi odafordulás a dzsessz felé. Ezt a művet Sztravinszkij kifejezetten a Woody Herman Orchestrának írta. Rácz Zoltánnal és az UMZE-val már előadtuk koncerten, de lemezen még nem hallottam úgy, ahogy szerintem meg kell szólaltatni. A dzsesszisták - klasszikus zenei mércével - túlontúl hanyagul játsszák el, a klasszikus zenészek meg túlságosan sterilen, de ebben az esetben a hangszerek megszólaltatása is más - gondolok itt elsősorban a szaxofonokra. Mi most megpróbáljuk mindkét felfogás erényeit ötvözni. A másik fontos darab Eötvös Péter Paris-Dakar című műve, mely a világhírű zeneszerző-karmester 2004-es Snatches című lemezén már megjelent, de Péter két évvel később megkért engem, hogy hangszereljem újra a darabot. Óriási büszkeséggel tölt el, hogy az én verzióm bekerült a mű hivatalos kiadójának kottatárába. Viszont ebben a változatban még senki sem rögzítette lemezre.

Nem Eötvös az egyetlen, aki nagyra értékeli a maga tudását: nemrég Liszt Ferenc-díjat kapott...

Jó érzés volt átvenni a díjat, ráadásul számomra igen nagyra becsült kollégák gratuláltak hozzá. Persze egy-egy ilyen alkalom egyúttal elgondolkodtató is. Alkalmat ad arra, hogy az ember kicsit megálljon, és visszanézzen a múltba, kicsit számvetés is ez önmagammal.

A Modern Art Orchestra létrehozása után nem sokkal saját kvintettet alapított. Eléggé hasonló repertoárral.

Úgy éreztem, hogy a MAO-nál a zenekar-vezetői és karmesteri szerep mellett hangszeres muzsikusként keveset jutok szóhoz. A kvintettben trombitásként szeretném megkapni azt, amire vágyom. Emellett ott van a hol Orchestral Works, hol Symphonic Project néven futó vonal, ahol az általam írt kétszer ötvenperces kortárs dzsesszanyagot egy szimfonikus zenekar és a kvintettem adja elő közösen.

Élete további meghatározó eleme a tanítás. Részben a dzsessztanszakon, részben a kőbányai zeneiskolában. Nem csak a kortárs klasszikus zene, a pop-rock felé is kellően nyitott. Volt időszak, amikor szinte minden pop-rocklemezen maga trombitált. Ma már kevésbé hívják, vagy jobban válogat?

A pályám elején - mint ahogyan ebben a korban ez törvényszerű - mindent elvállaltam. Később rájöttem, vannak feladatok, melyeket tanítványaim gyakorta jobban is teljesítenék. Húztam egy vonalat: attól kezdve csak oda mentem, ahol kifejezetten rám volt szükség. Ekkor lettem olyan előadók vendégszólistája, mint Dés László, Presser Gábor, Horgas Eszter, Illényi Katica, illetve trombitáltam olyan zenekarokban, mint az Emil.RuleZ! vagy a Jazz+Az. Nemrég megint húztam egy vonalat, s azóta arra törekszem, hogy elsősorban a saját nevem alatt futó produkciók révén azonosítsanak az emberek. Így bár nem játszom sokat, a tanítással és más zeneközeli tevékenységgel úgy tudom az egzisztenciám egyensúlyban tartani, hogy közben nem szakadok szét, jut kellő idő a családomra, és nem utolsósorban saját magamra.