A szék alól nézve
Nem tudni, hogy önarckép-e Jakatics-Szabó Veronika Székem alatt című képe, vagy ars poetica. A fiatal, mindössze huszonhat esztendős festő mindenesetre ilyen bizarrnak és ilyen megfoghatatlannak, ilyen érzelemtelinek és ilyen koravénnek láttatja a világot. Két éve, a frissdiplomások kiállításán tűnt fel meghökkentően banális címeivel és az azokat fedő, köznapinak mutatkozó témáival, és azóta töretlenül ad feladatot nézőinek - ha tetszik, megfejtőinek. Gyerekek klaviatúrával: panellakótelepen három kiskamasz vonul, az egyik kezében számítógép-billentyűzet, amelynek a vezetéke kilóg a képtérből. A galambház elhelyezése: két overallos férfi felemelni készül egy dúcot galambbal, az utcasarkon közömbös járókelők. Menyasszony a benzinkútnál: benzinkút, felvirágozott piros sportautó, fehér fátylas menyasszony - semmi abszurd, semmi, ami nem lehetne akár hétköznapi is.
Jakatics-Szabó szürrealitása csak egyetlen képén, az A régi fürdőszobán érhető tetten - itt száraz mákfejek sorakoznak a vízmelegítő tartály alatt -, egyébként lappang. De működik. A lakótelepi gyerekeket megüli valami banalitásnak ellentmondó titkos, puha szomorúság, a galambdúc-idillt folyamatosan nyugtalanítja a jelenetre nem figyelő járókelők alapos egyénítéssel kidolgozott érdektelensége, a menyasszonyos képnél legalábbis furdal a kíváncsiság, hogy a lakodalmas menet miért állt meg egy benzinkútnál.
Leginkább még a Régi játszótér családdal című vásznon demonstrálható az a nosztalgia és irónia, gyöngéd tagadás és gyöngéd azonosulás egyszerre, amely ezeket a képeket oly talányossá teszi: ha a cím nem segítene, akkor is nyilvánvaló volna, hogy régi fényképet vagy régi emlékképet idéz a csupamosoly, de csupa fátyolos távolságtartással megfestett mű. Jakatics-Szabónak ugyanis nemcsak a témaválasztása, természetesen a festésmódja is talányosan néma, egyszersmind sokatmondó. Ábrázol, nagyon is megfest fáradt háziasszonyt és egykorvolt játszótéri csúszdát, fáradtlila kabátot és sárga tűzfalakat, ábrázolásmódja azonban csalóka. Körülbelül úgy festi a valóságot, úgy realista, mint jó fél évszázaddal ezelőtt a szégyenlős szocreál festők. Akik megpróbálták addigi kolorizmusukat, addigi konstruktivitásukat az új direktívákhoz igazítva elszürkíteni, de egyelőre sikertelenül. Az eredmény a megkövetelt realizmushoz képest enervált, korábbi piktúrájukhoz képest laza és bátortalan lett.
Jakatics-Szabó győzi ambivalenciával, imponáló magabiztossággal halad a borotvaélen. Képei lényegének ugyan nem sok köze van (hál'istennek) a negédes tárlatcímhez, de ez, ha más formában is, elmondható a másik két kiállítóról is. Udvardy Emese finom, enervált parkrészlettel fogad a bejáratnál, afféle maga-sem-hiszi nosztalgiával, amelynek az ironikus rokokóját bent egy üveggömbbe rejtett angyalfigura kompozíciója megduplázza. Nem sok kapcsolatot mutat ezekkel és a humorral, az iróniával egy benti, szépen megfestett gótikus épületbelső, valamint egy szándékosan durva épületlátomás. Aztán az ugyancsak nagyméretű Arany-por című tábla megint ihletett iróniával tiszteleg a barokk (esetleg: az ortodox templomok barokkja) előtt ahhoz, hogy okunk legyen bízni szemléleti és stiláris egységesülésben.
Könyv Kata esetében ehhez még kitartásra lesz szükség. A csirkelábas-öregasszonyos Piacgazdaság társadalomkritikája túl direkt, a sertésjelképrendszer egyelőre kidolgozatlan, a megfestésük egyenetlen, kapkodó - de a művész mindössze huszonhét esztendős. Ezer című, bankjegyet markoló üres kesztyűi mutatják fel az igazi, nem mosolygós, de nem is érleletlen szatírát.
