Volt idő, amikor a L'oiseau-Lyre a legelegánsabb lemezkiadó volt. Csupa fehér borító, a közepén szépséges festmények, a zene pedig csakis sokat próbált, évszázados darabok, Dufay és Monteverdi, Purcell és Händel, Haydn-misék és ha véletlenül olyan "agyonjátszott" művek is sorra kerültek, mint a korai Mozart-szimfóniák, akkor azt kizárólag karmester nélkül, csembalóval vették föl.

Ezek az idők enyhén szólva is elmúltak. A mai borítón Edin Karamazov lantozás közben hátát egy lámpaoszlopnak támasztja, mellette emberek sétálnak el, ami pedig a zenét illeti: Karamazov három élő szerző művét is eljátssza, és a háromból az egyik Sting. Meg kell dolgozni a vásárlókért, mondja magában a kevéssé ábrándos hallgató, miközben Sting annyira modoros, hogy már önparódiának ható nyöszörgését hallgatja, de igaz, ami igaz: ha nem a szerző énekelne, hanem valamelyik régi tenor a L'oiseau-Lyre aranykorából, könnyebb lenne megtalálni a hasonlóságot a XVI. és a XXI. század dalszerzői között.

A zenei puritán még égre emeli kezét, amikor rájön, hogy az autentikus előadásra szakosodott kiadónál megjelent lemezen Edin Karamazov egyetlenegy eredetileg is lantra írott művet penget csak el, Giovanni Zamboni Szonátáját, aztán beleveti magát multikultiba, határok elkenésébe, évszázadok közötti ugrabugrába, nyitott szívvel és nyitott füllel hallgatásba, és... És arra jut mindenekelőtt, hogy Renée Fleming ide Purcell oda, ez a Dido búcsúja nem csúcspont. Sehogy sem illik egymáshoz Fleming operaházi hevülete, fényes, nagy hangja, és a lant (pontosabban a theorba) intimitása, semmit sem hiszek el nekik, főleg azt nem, amikor az énekesnő megcsuklasztja a hangját, ne szórakozzék már, drága asszonyom, hogy az érzelmek hatására. Ennél még a D-moll toccata és fúga is jobb, pedig épp azt öli ki belőle ez a változat, ami a legérdekesebb benne, hogy kortalan zenemű, ha orgonán játsszák, szinte kortárs darabként hat a lobogása. Lanton a hangok körülbelül ugyanazok, csak a lobogás hiányzik, az időn kívüliségből pedig kiszakadás lesz, mintha Bach valamikor a XVII. század közepén írta volna a művet, amikor még nem is élt.

Az mindenesetre egyértelmű, hogy Karamazov jól lantozik. Itt is, ahol szorgosan kell kevergetni a fogólapon, és akkor is, amikor a Kaliopi nevű macedón énekesnőt kíséri. A kérdés nyilván az volt, hogy fölvegyék-e Bakfark összes műveit, amit feltehetően annyian sem hallgatnának ma meg, mint annak idején Benkő Dániellel, vagy csempésszenek Sting és a d-moll toccata közé egy kis Zambonit, cukorban hengergetett pirulaként. Kicsit elrontották az arányokat, sok lett a cukor, bizalmatlan az ember, ha nagyon zörgetik a zacskót. A bizalmatlanság csak akkor múlik el, amikor Andreas Scholl énekel. Egy Händel-áriát, Dávid imáját a Saulból, nagyon egyszerűen, a két versszak között lantszólóval, és semmi sem érdekes, semmi nem zavaró, mert Händel szól. Nem a ravasz Händel, a mester, aki elvarázsol, játszik a közönséggel, ragyog, ha kell, és éteri, ha az kell, hanem az, aki a legfontosabb pillanatokban egyáltalán nem hízeleg, nem kábít, inkább elcsöndesedik. Ilyen a Messiásban, az I know that my Redeemer liveth kezdetű áriában, amely a sírfelirata lett, és ilyen itt is. Gyógyítsd meg a király sebzett lelkét, énekli Scholl, és milyen furcsa, észre sem vettem hogy sebzett, de gyógyul.