A minden hájjal megkent kereskedők utazása
A szentendrei skanzen hangulatos és nyilván minden porcikájában autentikus múltszázad-fordulós vasútállomása előtt ingyen frissítőt osztottak: a kerti locsolókat az aktuális széliránynak és -erősségnek megfelelően telepítették, vagyis hideg permet terítette be a környülállókat, a lányok sikongattak, a fiúk hujjogattak, csak az káromkodott, aki rosszul ébredt, de ezen nem lehet segíteni.
Odabenn vagy százan próbáltuk meg átpréselni egymást viszonylag szűk keresztmetszeteken, tehát az ún. beléptető kapukon, de igazából ez sem volt kínos, sőt egészen izgalmas volt, mert olyan emberekkel is intim közelségbe lehetett kerülni, amilyenekhez mindig is szerettünk volna, ők viszont velünk egyáltalán nem. A meglehetősen hosszú jelenet elég szürreális volt, mintha valahol távol, Afrikában lennénk, ahol éppen kitört egy polgárháború, és most mindenki rohan az utolsó vonathoz, de valamiért ettől még sincs senki annyira elkámpicsorodva.
És jött a vonat: egy Ganz-Jendrassik-féle motorkocsi, amelynek eredeti pályaszáma BCmot 422 volt, a pontosság kedvéért. Első útjának dátuma sajnos nem ismeretes, de az igen, hogy az 1960-as években Vésztőn volt állomásítva, ami egy igen szép kifejezés. 1989-ben a békéscsabai Pályagazdálkodási Főnökség motorkocsija lett, innen utazott át Szentesre 1998-ban, ahol egy Valkai Csaba nevű úr majdnem tíz évig őrizte, majd felújította, a jóisten aranyozza be a kezét.
A csinos, sötétzöldre föstött, két tagból álló szerelvény gyakorlatilag már az induláskor megtelt. Az alsóbb néposztályoknak szánt fapados tagban azonban ekkor még jutott ülőhely minden aspiránsnak, így kényelmesen megfigyelhettük a Magyar Korona országainak területén lévő vasutak rakhelyfekvésének átnézeti ábráját és a Stubnyai-féle sósborszesz régi plakátját, amelynek fő üzenete, hogy ha az ember kínjában végül kénytelen félmeztelenre vetkőzni a patakparton, feltétlenül viseljen vadászkalapot.
A vonat 15-tel megy, dübörög és ráz, így megtapasztalhatni rajta, hogyan teltek a harmadosztályú varrógépügynökök napjai 70 éve, ami igen becses tanulság. Emellett jól meg lehet figyelni belőle a skanzen hátoldalát, miszerint fonákját. A Kovácsműhely nevű első állomásnál még vagy húsz ember szállt közénk, nekik már nemigen jutott pad, így jár, aki az előadás kezdete után érkezik. A motorkocsi ismét felzúgott, de nagy meglepetésre nem tovább, hanem visszafele kezdett el haladni; egy gyerek erre bőgni kezdett, de kiderült, hogy ez a rükverc nem tart sokáig, a vonat ráállt egy másik sínpárra, és azon haladt tova, és akkor a gyerek leállt a bőgéssel, szerencséjére.
Lovak és szamarak tárultak elénk, majd befutottunk a Sztaravoda-patak nevű háromszögelési pontra, amely egy felhagyott homokbányára hasonlít, és igen alkalmas volna a következő Ember a Marson-adaptáció leforgatására. Itt újabb húsz utas kéredzkedett a fedélzetre, ettől bizony már elég sűrű lett az ájer; egy bababringa átesett a lyukas csomagtartó-hálón, egy nagyanyónak letaposták a lábát, egy kölöknek kiverték a kezéből a sajtos szendvicsét, valamint elgurult egy jonatánalma. A Vízimalom nevű állomáson megint jöttek vagy hatan, a Harangláb nevűnél még hárman, igaz, hárman le is szálltak: ők voltak azok a szerencsétlenek, akik nem figyelhették meg azt a különös épületet, amely némi drótot és nádszövetet leszámítva tetőtől talpig a modern magyar népi építészet legkedveltebb alapanyagából, azaz bontott hullámpalából készült.
Az eredeti pályaszáma szerint BCmot 422 nagyjából húszpercnyi dübörgés után érte el végállomását, a Látványtárat. Leszálltunk, mert minek menjünk vissza ugyanazon a vonalon, plusz tudomásunkra jutott, hogy a szélmalomnál van pár nagyon barátságos lúd. Kutya meleg volt, felhőkben szállt a jó öreg magyar por, és ahogy a földhányások és betonárkok között haladtunk, hirtelen megéreztük, micsoda könnyebbség, ha az ember gurul, ahhoz képest, hogy a belit húzva botorkál 60 hektáron, 6 százalék élettel. De abban azért máig sem vagyunk biztosak, hogy itt, a Pilis alján, a szabadtéri néprajzi múzeumban kifejezetten egy transzkontinentális nyomtávú dízelmotoros vonattal kéne gurulni, még akkor sem, ha tudjuk, hogy ezen a vonaton bárki könnyen vásározós asszonynak, ösztöndíjjal külföldre utazó diáknak vagy minden hájjal megkent kereskedőnek érezheti magát.
