E sorozat legkorábbi felvételei 1981-ből valók, pedig akkor már hét éve aktív tagja volt a hazai zenei életnek. Nem bántja, hogy ebből a korszakából nem maradt fenn dokumentum?

Dehogynem, nagyon is: abban a korban a dzsesszlemez készítés teljesen reménytelen ügy volt. Pedig már igen fiatalon bekerültem a koncertélet sűrűjébe, az Interbrass mellett a korszak legnevesebb muzsikusai, Pege Aladár, Vukán György, Kőszegi Imre és Tomsits Rudolf zenekaraiban játszhattam, közben pedig Friedrich Károllyal, Regős Istvánnal és Kimmel Apóval elementáris free dzsesszt. Ami a legszomorúbb, hogy a Hungarotonnál dzsesszalbumok még csak nem is politikai okok, hanem érdektelenség miatt nem jelenthettek meg.

A korszak dzsesszmuzsikusához hasonlóan maga is klasszikus zenei képzésben részesült. Mikor történt az a bizonyos átkattanás?

Elég későn, tizenhat évesen találkoztam a dzsesszel, és nagyon bosszantott. Zeneileg képzett, művelt embernek tartottam magam, de ebben a zenében számomra érthetetlen nyelven kommunikáltak. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy érdekesen, izgalmasan. Ahogy mélyedtem bele, úgy nyílt meg előttem ez a világ, úgy váltak világosság a frázisok, a zenei mondatok. Amikor pedig meghallottam John Coltrane Love Supreme című lemezét, kész, minden eldőlt. Nekiálltam szaxofonozni, majd beiratkoztam a dzsessztanszakra.

Dzsesszistaként elég hamar belekeveredett a rockéletbe is, többek között tíz éven át játszott a Locomotiv GT-vel. Honnan az ismertség?

1975 telén dzsessztanárunk, Fiedrich Károly szólt Gőz Lászlónak és nekem, hogy nem lenne-e kedvünk helyette beugrani. Kétszáz forintot ajánlottak koncertenként, így bevállaltuk. Akkoriban elszánt dzsesszmuzsikus voltam, nem érdekelt a rock, Presseréktől csak pár slágert ismertem a rádióból. Gőzzel így némi távolságtartással mentünk az első próbára. Aztán kiderült, ők is emberek, ők is zenészek, összebarátkoztunk, s lett belőle egy tízéves együttműködés. Miközben éltük a magunk életét, sok mindent végigcsináltunk velük, huszonhat állomásos angol turnét éppúgy, mint jugoszláv körutat vagy prágai lemezfelvételt. Közben rengeteget tanultunk. Dzsesszkörökben persze cikiztek érte, de nem érdekelt. Kreatív energiám maradt épp elég az LGT mellett.

1978-ban besorozták katonának, ami egyben egy korszakot is lezárt az életébe: korábban 6-8 zenekarban is fújt párhuzamosan, onnantól kezdve viszont saját zenekarára, a Dimenzióra koncentrált. Jókor jött a behívó?

Minden rosszban van valami jó. A katonaság borzalmas sokk volt számomra, egyben hihetetlen kontraszt: a színes, kavargó, Európát járó zenészlét után bezárva találtam magam a laktanya lélektelen próbatermében. Ott gyakorolva döntöttem el, hogy a továbbiakban megpróbálom magam zeneileg megfogalmazni. Ami persze következményekkel járt. Ahogy létrehoztam a saját zenekarom, azok, akikkel addig játszottam, hátrébb léptek. Visszatekintve azt mondom, jól volt ez így. Legalább rákényszerültem, hogy még több számot írjak, még többet gyakoroljak. Hogy keressem a magam hangját. Amire végül a nyolcvanas évek derekán, az Avec Plaisir című második Dimenzió-lemezen sikerült rátalálnom.

Mikor ez az album 1986-ban megjelent, már a filmzeneszerzésbe is belevetette magát. Első felkéréseit dzsesszmuzsikusként kapta, többek között Grunwalsky Ferenc, Jancsó Miklós, Makk Károly mozijaiban, aztán 1987-ben jött a Szerelem első vérig. Újabb komoly dilemma?

Eredetileg erre is dzsesszzenészként kértek fel, de később változott a forgatókönyv, így a feladatom is. Ott valóban megint döntenem kellett. Hisz mégsem vagyok slágerszerző. Korábban egyszer, 1981-ben, a Nyom nélkül című filmhez írtam két dalt, amelyeket Somló Tamás énekelt el és az LGT tagjai játszottak fel, de valóban a Szerelem az első vérig volt, amellyel "lekávéztam magam", amelyhez írtam egy kirobbanóan sikeres popslágert.

Nagyjából ekkoriban jelent meg Udvaros Dorottyának, majd Básti Julinak és Cserhalmi Györgynek írt lemezei is. Felfedezte magában a dalíró-ént?

Dalokat már gimnazista koromban írtam, ez a műfaj mindig is izgatott. Dorotytyát magánemberként ismertem, beszélgettünk róla, hogy írnék neki dalokat, aztán jött Bereményi Géza, összeállt a projekt. Bár elég könnyen ment a megírása, akkor éreztem igazán a felelősség súlyát, amikor bementünk a stúdióba. A Dorotytya-, majd a Cserhalmi-album megjelenése nem sokat változtatott akkori életemen. Legfeljebb kétszer annyiban mentek el, mint az első Dimenzió-lemez. Csak utólag derült ki számomra - s ezért kezdtünk bele tavaly a Férfi és Nő projektbe -, hogy bizonyos körökben kultlemezek lettek, máig hallgatják őket, a fiatalok is.

Amikor a Szerelem első vérig beütött, vélhetően sokan megkeresték, hogy írjon nekik slágereket. Miért nem ült fel erre a vonatra?

Nem akartam tömegtermelést végezni. Jól éreztem magam akkoriban a Dimenzióval, készítettünk egy jó lemezt, kezdett a Trio Stendhal is kialakulni. Azóta is csak egyetlen alkalommal mentem bele a kifejezett slágergyártásba, 1998-ban, a Jazz+Az produkcióval. De azt is egy zenés film, a Kalózok hívta életre. Bármilyen fura, bár rengeteg dalt írtam és közülük sok lett sláger, ezek többségében filmekhez vagy színházi darabokhoz kötődtek.

A kilencvenes évek közepén a Valahol Európában, illetve A dzsungel könyve című musicaljei azért egy korszakot is lezártak. Évekig hangszert sem vett a kezébe, s a dzsesszéletből is majd tíz évre kivonult. Ez is tudatos volt?

Amikor 1993 végén feloszlott a Trio Stendhal, már tizenhat éve csináltam a "zenekarosdit", s borzasztóan jól esett másokért felelősséget nem vállalva otthon ülni és írni. Ráadásul ezek a színházi munkák olyan kaliberűek voltak, ami mellett mást nem lehetett csinálni. A hangszert Ledvay Kamilló "kedvéért" vettem ismét kézbe, aki írt számomra egy versenyművet szopránszaxofonra, s arra nagyon fel akartam készülni. A dzsessz valóban csak a 2003-as Metszetek albummal jött vissza, amit az Utcazene, majd a duólemezem Snétbergerrel, és a Contemporary Gregorian követett.

Merre kanyarodik most a történet?

Megint olyasmibe fogtam, amibe korábban nem: saját magamnak írok dalokat. Már a Férfi és nő projektbe is énekelek három dalt, s a közönség jól fogadta. Szeretem a dalformát, amely sok mindenben ellentéte a dzsessznek. A dalban minden felesleges taktus és hang megbosszulja magát, a dzsesszben viszont sokkal több a szabadság, és talán éppen a több hangtól lehet érdekes, izgalmas, hiszen csak a zene "beszél". Máig nagyon bírom ezt a kettősséget. S mivel mindkét műfajban alkotok, így nem vagyok rákényszerülve arra, hogy a dalaimba mindent belepréseljek, s a dzsesszben sem kell kompromisszumokat kötnöm. Talán jól hallható ez a mostani összkiadáson is, amelyben végre olyan munkáim is újra elérhetővé válnak, amelyek eddig csak bakeliten léteztek, vagy egyszerűen kiment alóluk a kiadó.

Dés László