Bluebridge Project: Túl a folyón - Nemzeti Táncszínház

A színpad hátterébe újságpapír-, üveg- és újrahasznosított polietilénpalack-halmot hánytak. A hordalékkupacban egy emberpár ölelkezik (Daniel Racek, Kevin Rees), míg előttünk egy zavarodott, ballonkabátos hölgy (László Mónika) igyekszik fokozni a vészjósló hangulatot, kezében fekete esernyővel. A cseh Ivan Acher csobogó zenei kollázsa a folyó áramlásának hangját próbálja meg- és fölidézni. Míg a kanadai - honjában nyilván világhírű, "rendkívül sikeres", "ünnepelt" - Julia Sasso koreográfiája a dőlés, imbolygás, ugrabugra, szaladgálás, kúszás-mászás, hajlobogtatás, gyámoltalan csók, bénázás egy kis női csukával, gyertya- és fejenállás variációs lehetőségeinek kiaknázására tesz meddő kísérletet. A tizedik percben - nálamnál jóval elnézőbb - szaktársam búcsút vesz tőlem ("Mi hazaszökünk"). A továbbiakban a tar Rees közöl angol nyelven enyhén hagymázas kijelentéseket, melyeket ezt követően magyarul ismétel meg: "Boldog a no, aki csak megy mogottem", "Sikerult volt az a vizsgaja a kemiaban..., sajnalom". Néha-néha Arany művéből csendülnek föl mondatfoszlányok, immár Acher hangkulisszájának elemeként.

Sasso internacionális munkakapcsolat-programjában elszánt partizánként robbantják föl a nagyérdeműhöz (át)ívelő hidat. Mivel az akciót legtöbb mint negyedóra alatt tökéletesen végrehajtják, a további vandál pusztítást - negyvenöt percben - durva önkényeskedésnek vélem. A hatalmas, lüktető dilettantizmus már alapötletében elhibázott, előre vetítve a bukást: Arany komor színezetű, az 1870-es évek tragikus társadalmi jelenségét megjelenítő opusa (járványszerűen áldozatokat szedő öngyilkossági hullám) nem feltétlen kiált táncszínházi földolgozásért. A mezítlábas magyar, szlovák, kanadai trió azonban végképp alkalmatlan bármiféle újraértelmezésre; a hosszas-méla szenvelgés, suta szavalósdi, kelletlen téblábolás a térben még rendhagyó, középiskolás nebulókínzó irodalomóra keretében sem fogadható, tűrhető el. Noha vonzódom az abszurdhoz, sajátosnak tartom, hogy a népek közötti, művészileg megtermékenyítő összetartozást (azaz: KékHíd az együttműködésre szomjazó nemzetek között) Arany épp' ezen munkája adaptálásával kívánták kifejezésre juttatni. Az 1876 áprilisában fölavatott "Szűz-Szent-Margit" hídról magukat az éj közepén Dunába vető férfiak és nők ugyanis nem élményfürdőznek, akárha a Trevi-kútba csobbannának, mámorosan. S bár berzenkedem a buzdító, gyújtó hangú indulóktól, talán belátható, a szuicid tömeghalál nem a legszerencsésebb szimbólum, kivált egy szárba szökkenő "projekt", mi több, programdarab esetében. Rövid idő elteltével hasonlóképpen (gonosz) vigyorra ingerlő a limlomban turkáló, majd pedig abban hentergő, pancsoló előadók látványa. A jelentőségteljesen tébolyult tekintetű, depresszív ábrázatú táncosok talpig merülnek el a szemétben. E hömpölygő válságot ennél igazabbul, letisztultabban, őszintébben magába sűrítő, allegorikus képet keresve sem találni.

Egy vészjósló, fekete ernyővel fokozzák a hangulatot