Nagy bajban lesznek a jövő századok muzeológusai, ha a múlt távoli bugyraiba süllyedt huszonegyedik század jellegzetes öltözékeiről szándékoznak majd kiállítást rendezni. Erősen kétséges ugyanis, hogy akár egyetlen épségben megőrzött, hiteles, korabeli ruhadarabot képesek lesznek vitrinbe tenni, hiszen mi javarészt olyan silány minőségű cuccokban járunk, hogy azok nemhogy több száz évet, de pár esztendőt sem bírnak ki rongálódás nélkül. Film és fotó lesz rólunk bőségesen, de ruháink közül alighanem csak nagyon kevés marad az utókorra. Tóth Ilona Csilla textilrestaurátornak azonban szerencséje van: az ő keze alatt ugyanis olyan viseletek fordulnak meg nap mint nap, amelyeket annak idején több emberöltőnyi időre készítettek.

- Elődeink számára egy-egy komolyabb ruhadarab értékkel, jelentőséggel és kifejezőerővel bírt - magyarázza Csilla. - Egy-egy jó minőségű vászoninget akár két-három generáció tagjai is viselhettek, ha elnyűtték, ráadták a gyerekre, s ha annak se volt már jó, még mindig befoghatták rongynak. De ma olyan olcsó a ruha, hogy fölösleges javítani, inkább újat veszünk helyette.

Munkahelyén, a debreceni Medgyessy Ferenc Emlékmúzeumban beszélgetünk, amely a cívisváros egyik legszebb épülete. A zárdaboltozatos szobákat és fehérre meszelt árkádsorokat őrző, a tizennyolcadik században épült ház furcsa ellenpontként mutat a közvetlen szomszédságában felhúzott, a plafonjától a tetejéig huszonegyedik századi Debrecen Plázának. A régmúlt és a jelen találkozási pontjai határozták meg Tóth Ilona Csilla életét is a születésétől fogva - hiszen gyermekkorában még a saját szemével láthatta, miképpen dolgoztak évszázadokkal, sőt évezredekkel ezelőtt az aszszonyok.

A bihari Nagykerekiben élő nagyszüleitől tanulta el az otthoni fonás-szövés és ruhakészítés ősi hagyományát. A múltban - azaz a konfekciógyártást még távolról sem ismerő világban - az asszonyok a földeken maguk vetették a lent, a kendert, a növényt aztán lekaszálták, s otthon - csakúgy, mint a gyapjúból - saját kezűleg készítettek belőle fonalat, abból szövetet, majd különböző viseleteket és lakástextíliákat az egész családnak. A Kárpát-medence parasztportáin így készült a mindennapi viselet az elmúlt kétezer évben.

Tóth Ilona Csilla a debreceni Tóth Árpád Gimnáziumban érettségizett, majd hosszabb-rövidebb kitérők után következett a Magyar Képzőművészeti Egyetem, ahol "közgyűjteményi és múzeumi tárgyrestaurátor művész" diplomát szerzett. Huszonnégy éves volt, amikor az egyetemre bekerült - igaz, előtte egyszer sem próbálkozott, mert nem mert.

- Nagyon kishitű voltam, azt hittem, oda engem az életben föl nem vesznek - mondja -, hiszen olyan emberek tanítottak ott, akik számos szakkönyvet írtak textiles témában, amiket én is forgattam.

Pedig nagyon tehetséges és szorgalmas diák volt. Paróczainé Simay Ildikó szövőtanár - aki Debrecenben tanította Tóth Ilona Csillát egy művészeti iskolában - azt mondja róla: széles érdeklődésű, kiváló rajztudású, precíz és kreatív ember, márpedig a textiles szakmához éppen ezekre a képességekre és tulajdonságokra van szükség.

- Ráadásul olyan, ma már ritkaságszámba menő dolgokat is megtanult, mint a csipkekészítés - teszi hozzá a szövőtanár -, amihez egyre kevesebben értenek Magyarországon.

Tóth Ilona Csilla öt éve dolgozik a múzeum egy pöttömnyi műhelyében, A helyiség nagy részét egy munkaasztal foglalja el, amelyen a beszélgetésünk idején egy csaknem kétszáz éves díszmagyar fekszik - állítólag a Kölcsey-család tulajdona volt, talán maga Kölcsey Ferenc hordta, de erre egyelőre nincsen bizonyíték. Gyönyörű ünneplőviselet a történelem mélyéről. A bélése olyan épségben megmaradt, mintha tegnap varrták volna.

Neki az a dolga vele, hogy alkotóelemeire bontsa, majd összevarrja újra. Erre azért van szükség, hogy a kabátot ki lehessen tisztítani. Munkájához komoly vegytani ismeretek kellenek, merthogy - mint elmagyarázza - a textilrestaurátori szakma alapját nem csak a varrni tudás adja, bizony a kémia is. A legrégebbi ruhadarab, amellyel ő maga dolgozott, a diplomamunkája volt, egy tizenhatodik századi női felsőruha, amely a Dobozi-család temetkezési helyéről került elő - mint fogalmaz - "barnás, töredező anyaghalmazként".

- Ebből a felismerhetetlen kupacból kellett kitalálnunk témavezetőmmel, E. Nagy Katalinnal közösen, hogy milyen lehetett valójában - mondja, majd meg is mutatja a viselet rekonstrukcióját, amelyet a szobájában őriz: piros bársony, aranyozott paszományszalagokkal díszített felső, amely ma is a legfőbb dísze lenne egy bálozó leánynak.

A múlt és a jelen emberének viseletfelfogása között szerinte az az egyik legfőbb különbség, hogy régen a ruha szépsége volt a fontos, most meg az, hogy új legyen.

- Régen a hagyomány diktálta a divatot, ma pedig a piac - magyarázza. - Ma viszont fölvesznek akármit, amiről azt gondolják, hogy divatos. Csak éppen azt nem veszik észre, hogy mennyire silány, rossz minőségű anyagból készülnek a ruhák, gyakran még azok is, amelyek sokba kerülnek.

Arra a kérdésemre, hogy mit javasolna nőtársainak, hol és hogyan vásároljanak, azt válaszolja: először valamelyik jobb turkálóba kell menni, ott ugyanis jó minőségű ruhadarabokat is találni olcsón. S hogy mit tekint Tóth Ilona Csilla jó minőségű ruhadarabnak? Azt, amelyik jó alapanyagokból készült, így javítható.

- Gyakran járok turiba én is - említi meg -, mert ma már nem feltétlenül az a legjobb ruha, amelyik a legdrágább.

Hivatása mellett jut ideje másra is, méghozzá másik szenvedélyére: a zenére. Tizenkilenc éve vesz részt a debreceni Rocksuli munkájában, énekel a Funky Donats, a Zakar Trió + és a Jazz Melon Big Band zenekarokban. Sokszor látni őt színpadon, s olyankor nemcsak a hangjára érdemes figyelni, hanem a fellépőruháira is: azok ugyanis hagyományos, gyönyörű viseletek - amelyeket a saját kezével varrt.

Tóth Ilona Csilla