Ez a másik véglet, a jól ismert hagyományos. Miközben szerte a világban kurátorok a kiállítások főszereplői, miközben a rendezői koncepció fontosabb, mint maga a művész és a mű, él még - most Szentendrén - az össztagsági felvonuló tárlat. Amelyet a szövetségek és társaságok azért rendeznek meg, hogy lehetőleg minél több pályatársuk minél több művét mutassák be. És amellyel a kritikusok éppen száz éve nemigen tudnak mit kezdeni. Részint azért, mert a nagy létszám felettébb változékony színvonalat garantál, részint azért, mert ezekből a kiállításokból éppen az hiányzik, ami a másik póluson túlteng: a rendező elv, a koncepció. Ám ha menthetetlenül műcsarnoki emlékeket ébreszt is a műforma - egy évszázadon át ott nyitották meg a tömegbemutatókat - a szentendrei látogató könnyített helyzetben van: a MűvészetMalom rendezett és rendezetlen helyiségei eleve biztosítják a változatosságot.

Koncepció pedig van. Egységesítő gondolat a huszadik század plasztikatörténete, mondjuk Herbert Read vonatkozó alapmunkája, amelynek minden fejezetéhez találni illusztrációt a senki által meg nem számolt, de bizonyosan száznál több név fölött. Már az udvari fogadtatás erre készít fel, Germaine Richier szürrealitása, a Pevsner testvérek üvegplasztikája, Etienne Hajdu márványkubizmusa mind megidéztetik az aszályos füvön. Ami persze nem ad alapot értékítélethez. Egyrészt azért nem, mert korunk már régen a mindenhonnan merítés, a mindegy, mihez kapcsolódás pluralizmusát élvezi. Folytatni ma bármit lehet. Másrészt azért sem, mert régebben, a szűkebben mért tradíciók korszakaiban sem a felzárkózás ténye, hanem annak a mikéntje volt a lényeges. Az, hogy a csatlakozó felhasználta (esetleg: elrontotta), vagy gazdagította és egyéni teljesítményekkel szaporította a közös kincset.

Az udvar fogadóterében jobbára az utóbbi produkciók sorakoznak. Yengibarian Mamikom csoportja, amely a termékenység ősművészeti-szürreális erotikáját és iróniáját grimaszos léptékváltással képes fokozni - kár, hogy csupanemiség lepényasszonyai nem bronzból, csak annak látszó műanyagból készültek. Farkas Ádám és Vizsolyi János a beérkezett, a méltóságteljes és pompás anyagokkal dolgozó késői kubizmus gondolatkörében mond újat, egymástól is eltérő eredetit, s ugyanez a viszonya a két, fenségesen durva, rozsdás vasat (acélt?) megmunkáló Fridrich- illetve Móder-kompozíciónak. A méltán díjazott Kalmár János törékeny művei dideregni látszanak kánikulában is a szabad téren, ámbár büszke, egyszersmind komikus és megejtő Pierrot-ja sem akar energikusabb és kubistább lenni bent, az épületben sem.

Itt, a termekben és a hodályokban természetesen más a feltétlenül megemlítendők aránya, lévén a művek túlnyomó többsége itt elhelyezve. Mondjuk meg mindjárt az elején, hogy a Kossuth-díjasok képviselete Vigh Tamás és Deim Pál kivételével nem lehengerlő. Ki-ki maga mesterségét folytatja, míg Deim egy fájdalmasan szép bronz táncost, Vigh pedig egészen megrendítő idei műveket, korábbi lágy konstruktivitásának és kilépő dinamikájának rezonanciáját mutatja be. Ők az épület helyreállított, zárt termeiben kaptak helyet, egyébként a publikum eligazodását megkönnyítendő a még ablaktalan, még nyers légterekben többé-kevésbé az anyagelv érvényesül. A földszinti kőfakultációba sorolták az ugyancsak okkal díjazott Kelemen Zénó Csapásirányát, noha a rendkívül elegáns, egyszersmind izgalmasan bonyolult nonfiguratív térplasztika fémhatást kelt. Csak annak látszik, egyébként sajnos tompán koppanó műanyag a sok valóban nemes anyagban finom egyszerűsítéssel stilizáló vagy absztraháló kőszobrász (Kocsis Miklós, Kontur András) társaságában. Katalógus nincs, holott egy biennálétól, ha újonnan alapított is, ez elvárható. Így aztán a nem szakértő csak nagy kockázattal állapíthatná meg, hogy a faemeleten fenyőpallókból ragasztotta, csiszolta-e a fiatal Pintér Balázs szürreálisan áttekinthető, anyagtisztelően anyagszerűtlen nonfiguratív darabjait, s vajon viaszveszejtéses eljárással dogozik-e az eredeti alapötleteit meggyőzően eredeti kisbronzokba formáló Louis Stuijfzand.

Összefoglalva: amolyan igazi nyári tárlatot, turistáknak változatosságot, műbarátoknak megbízhatóságot, a címbeli dedukciót keresőknek nem sok támpontot kínáló kiállítást nyitottak meg Szentendrén.

Németh Ágnes műve a négy közül az egyik díjazott