A Szics-vecs a Xerxész-egyensúly másik oldala, senki nem fogja az előadást Matthias von Stegmann rendezése miatt megnézni, de Frank Philipp Schlösmann színpadképe, a sok rozsdás fémlapba nyomott hatalmas anyacsavar és csavarvég elég pontosan érzékelteti a politikai helyzetet, amely egyformán nyomasztja a történet szereplőit, a mozgásokkal pedig körülbelül el van mesélve a történet.

A lényeg úgyis az, ami szól. Szól a zenekar Kovács János vezényletével, biztonságban érezheti magát a hallgató, és ami fontosabb, az énekesek is, hiszen rajtuk, az egy szereposztáson múlik minden. Énekesbarát az előadás, nem kell egyszerre bukfencet hányni és magas C-t énekelni, énekesellenes legfeljebb Verdi volt, aki, mintha a pillanatnyi és eljövendő előadókon bosszulta volna meg az igazi ihlet hiányát, egészen valószínűtlen dolgokat követel. Elenának például drámai szopránként kell végighasítania négy felvonást, hogy az ötödikben a vidám Boleróval hirtelen koloratúrszopránná váljék. Nemcsak azért szerzői szadizmus, mert az út majdnem járhatatlan, de azért is, mert a Bolero a teljes opera egyik slágerszáma, amit külön is műsorra tűznek (természetesen a koloratúrszopránok), így annak, aki a teljes szerepet énekli, még azzal is meg kell küzdenie, hogy a közönségnek leginkább ismerős perceiben a pihent csalogányokhoz hasonlítgatják őket. Ehhez kell Sümegi Eszter, ezt a terhet vinni, bírni, győzni.

Slágerária már csak a baszszusnak, Procidának jutott, Rácz Istvánt talán épp ez nyomasztotta, mert nem énekli tisztán, fantasztikus hangi adottságán kívül nem sokat bizonyít az első színre lépéssel, fokozatosan talál bele a vén oroszlán szerepébe, de amikor megvan, akkor magán is tartja az oroszlánbőrt. Anatolij Fokanov szokás szerint a biztonságot jelenti, Fekete Attila pedig az izgalmas bizonytalanságot, a veszélyt, a bátor éneklést, amikor az énekes nem nagyon mérlegel, nem számol, vagányul ront neki a szerepnek, hiszen erről szól Arrigo figurája, a nagy lélekről, csak nagy lélekkel lehet igazán, színpadon is túlmutató hitelességgel megformálni.

Mindehhez járul még a lelkes és fegyelmezetten dolgozó kórus, és a legfontosabb tanulságok, hogy érdemes volt vecsernyézni, és hogy az Opera tud zenei intézményként is funkcionálni. De a tanulságoknál sokkal fontosabb az élmény, a hangok, és főleg az elevenné váló mű - ez megint ugyanaz az eset, mint Xerxésznél. Volt valami, aminek híre volt, ami lemezként ott lehetett a polcon, részleteit ismerte mindenki, de most az egész (na jó: mindkét esetben az ésszerűen rövidített egész) kelt életre.

Verdi