Truffaut művei igazi szerzői filmek, amelyeket "kameratöltőtollal" írt: a személyesség, az önvallomás (de nem önéletrajz) varázsa sugárzik a vászonról. Korának vizuális innovátora volt: gyors, szabad ritmusú kameramozgásokra építi fel filmjeit. De a lebegő könnyedség, szabadság mögött mindig ott van a számára két legfontosabb dolog: a halál és a szerelem.

Első nagyjátékfilmjét 1959-ben készítette. A Négyszáz csapás azonnal siker lett: meghívták Cannes-ba, ahol megnyerte a rendezői díjat. Truffaut megteremtette a filmtörténet egyik legfontosabb figuráját, Antoine Doinelt, akit az általa felfedezett és pártfogolt Jean-Pierre Leaud még négyszer eljátszott.

A Négyszáz csapás Antoine gyermekkoráról szól, amely kísértetiesen hasonlít a rendezőéhez. Truffaut mellett fel lehet nőni - foglalta össze egyik elemzője. A Doinel-sorozat filmjei tanítják az embert: egy rendkívüli személyiség önvallomása ez a szerelemről, az életről. A félórás etűd, a Húszévesek szerelme - Antoine és Colette (1962) az első, beteljesületlen szerelemről, a Lopott csókok (1968) a huszonéves csavargásokról és önmagunk megtalálásáról szól -, ez a kritikusok és a szakirodalom szerint az új hullám egyik utolsó nagy alkotása.

A hetvenes években az új hullám többi alkotója elkezdett más utakon járni, Truffaut maradt a személyes filmeknél. Doinelhez is még kétszer viszszatért: a Családi fészek-ben (1970) a házasságot és a hűséget elemzi, a sorozatot lezáró Menekülő szerelem (1979) pedig már bölcs visszatekintés a fiatalságra, a szerelmekre (Truffaut már tudta, hogy halálos beteg). Nincs más rendező, akinek nemcsak a filmjei váltak filmtörténetté, hanem velük saját élete is.