Mikor vált egyértelművé, hogy magából sosem lesz klasszikus hegedűművész?

Talán amikor tizenhat évesen először hallottam élőben Jan Garbareket. Máig ható hatalmas élményt jelentett, az ő nyomvonalán fedeztem fel sorra a többi ECM-es előadót, mindenekelőtt Keith Jarrettet, az Oregont, később a Codonát. Frissen ittam ezeket a zenéket, s annyira befészkelték magukat az agyamba, hogy magam is egyre komolyabban foglalkoztam az improvizációval. Hegedülni amúgy hatévesen kezdtem, nem igazán én választottam a hangszert, inkább a tanáraim tologattak feléje. Két évig párhuzamosan jártam gimnáziumba és a konzervatóriumba, aztán döntenem kellett, persze az utóbbiban folytattam. Garbarek után viszont a klasszikus hegedűs pálya már nem érdekelt. Ennek ellenére elvégeztem a tanárképző tagozatot, a főiskolás éveim alatt azonban - Kozma András szitárművész segítségével - felfedeztem magamnak az indiai zenét, és akkor kész, végem volt.

A tanárai hogyan tolerálták mindezt?

Nehezen. Csodálatos főiskolai hegedűtanárnőm, Hevesi Judit sokáig nagy reményeket táplált velem kapcsolatban, de aztán belátta, másfelé húz a szívem, úgyhogy végül hagyta. Főként azután, hogy dzsesszkoncerteken is próbálgattam magam. Aztán a diploma után jött India. Nyáron utcazenélésből kerestem meg a repülőjegyre valót, 1985-ben utaztam ki ösztöndíjjal, Kozma András, első mesterem segítségével. Teljesen elvarázsolt ez a totálisan más, spirituális, színes világ. Az indiai klasszikus zene sok tekintetben szinte az ellenkezője a nyugati zenének. Debu Chaudhry-hoz, ismert szitárművészhez és professzorhoz kerültem Új-delhiben, elég mostoha körülmények között éltem, de szívügy volt. Fokozatosan elmerültem az ottani hihetetlen zenefilozófiában, ebben zenevallásban, hangzásban. Az első két évben gyakorlatilag indiai ruhákat hordtam, teljesen odavoltam mindenért, ezért a gazdag, mély, sajátos, több ezer éve folyamatosan létező tradícióért, ami a legkisebb teáscsészétől a legbonyolultabb rágáig mindenben jelen van.

Európaiként az indiai kultúrával azonosulni nem okozott tudathasadásos állapotot?

Igen is, meg nem is... Sok év után be kellett látnom, hogy bármennyire gyönyörű és varázslatos, más is érdekel. Idővel kezdem visszaeurópaisodni, kivittem magammal az ECM-es és világzenés CD-imet, próbáltam dzsesszelni. Az ösztöndíjam annyira kevés volt, hogy reggeltől estig tanítanom kellett, így lettem én ott Újdelhiben a nagy fehér hegedűtanár. Emitt viszont sokkal kevesebb időm jutott a zenetanulásra. Magyarország is egyre jobban hiányzott, úgyhogy 1994-ben hazautaztam.

Amikor visszajött, zenéjében sokáig látványosan megpróbálta e két kultúrát közelíteni egymáshoz. Aztán az indiai elem egyre inkább elhalványodott...

A kilencvenes évek derekán fel kellett dolgoznom magamban, hogy ki is vagyok valójában, zeneileg és kulturálisan. Még Indiában, Kelényi Béla tibetológus barátom egyszer elvitt Sakya Trizinhez, a dalai láma utáni legnagyobb tibeti szellemi vezetőhöz. Tibeti jóslást kértünk tőle, s amikor megkérdeztem, vajon melyik zenei ösvényen kellene továbbmennem, rövid szertartás után bölcsen csak annyit mondott: mindkettőn. Itthon eleinte meditativ, "indiai" koncerteket adtam, aztán ez később valóban megváltozott, egyre inkább arra törekedtem, hogy ezek a hatások belesimuljanak a saját zenémbe.

A Mirrorworld eredetileg az 1998-as szólólemezének címe volt. Hogyan lett belőle - ráadásul más zenészekkel - zenekar?

Ez a lemez egyfelől útkeresés volt, másfelől - a maga világzenés, indiai hátterével - rátalálás a saját hangomra. Az avantgárd múltam is benne volt. Mielőtt 1985-ben kimentem Indiába, másfél évig játszhattam Dresch Mihály kvintettjében, ott tanultam meg, miként kell más felfogásban hegedülni, mint a sztenderd dzsesszhegedűsök. Minden pénteken felléptünk a Bem rakparton, kontrasztként pedig hétfőnként a Marczibányi téri klubban játszottam indiai klasszikus zenét a Calcutta Trióval. A Mirrorworld című szólólemezemre elhívtam Dresch Mihályt, Dés Lászlót és Horváth Kornélt - akivel azóta is együtt játszom -, illetve három külföldi muzsikusbarátomat, Achim Tangot, Dhafer Youssefet és Chris Jarrettet (Keith szintén zongorista testvérét). A CD megjelenése után lett egy német szervezőnk, s amikor meghívtak a lipcsei dzsesszfesztiválra, összeraktam egy kvartettet, benne Juhász Gábor gitározott, Dresch Mihály szaxofonozott, Horváth Kornél ütőzött. Aztán állandó társulat lett. Évek múltán Drescht Borbély Mihály váltotta, Gábort pedig a cimbalmos Lukács Miklós, ezzel a formációval 2003-as BMC-s CD-énk, a Tiptoe Ceremony az év dzsesszlemeze lett.

Az elmúlt tíz évben nemcsak a Mirrorworld felállása lett más, de legalább ennyire a zenéje is: korai mély, meditativ korszakát mostanra egy markánsabb, dinamikusabb zene váltotta fel. Néha talán túlságosan is elektronikus...

A technológia mindig is érdekelt, tizenöt éve használok effekteket és "loopert" - már a legelső szériából vettem, azóta is megvan, és szólókoncerteken kulcsszerepe van. Fontolgatom a laptop színpadi használatát is. Az évezred végén amúgy a norvég trombitás, Nils-Petter Molvaer zenéje hatott a reveláció erejével rám, vitt el kicsit új irányba. A mostani felállás nagyon groove-os, a két ütőhangszeres, Horváth Kornél és Dés András poli-ritmikájára próbálok egyfelől komplex és sodró, kicsit minimalista, ellenpontozós világot, másfelől szabadon lebegő textúrákat rátenni, sok elektronikával. A fontos, hogy a technika teljesen eltűnjön a zene mögött. Nem csak én kontrollálom, merre haladunk, hagyom, hogy a zene és a társak - az említetteken túl Kaltenecker Zsolt (billentyűsök) és Barcza Horváth József (bőgő) - vigyenek magukkal. Idén lemezfelvételre készülünk a BMC-vel, Eivind Aarset norvég gitáros vendégjátékával, akivel sikeres koncertet adtunk a tavalyi Mol dzsesszfesztiválon.

Pályája elején a zenélés mellett verseket is írt, 1996-ban az első CD-je is verseskötete mellékleteként jelent meg. Azóta viszont semmit sem publikált. Abbahagyta?

Indiában sokat írtam, hazajövet aztán igazi kulturális sokk ért, az ottani színes, hangos kavalkádhoz képest szürkeség, csend, nyugati hidegség fogadott. Ez is kihozott belőlem egy széria verset. Bár azóta is irogattam, nincs most igazán időm, se érkezésem az állandó versírásra. A költészet belemegy a zenébe, ami teljesen kitölt, lefoglal. A hangokban, a mozdulataimban amúgy is benne van mindaz, amit papírra vethetnék.