Amúgy kétségkívül megkapó, szinte hollywoodias sztori az övé: az 1985-ben, New Jerseyben született, Philadelphiában, a divatszakmába épp belekóstoló lányt 2004-ben biciklizés közben elütötte egy szabálytalanul beforduló terepjáró, amely segítségnyújtás nélkül továbbhajtott, ott hagyva őt magatehetetlenül az aszfalton. A súlyos fejsérüléseket és medencetörést szenvedett Gardot hosszú hónapokig lábadozott a kórházban, igazából a mai napig nem épült fel teljesen. Idegrendszere képtelen elviselni a túl sok fényt, ezért állandóan napszemüveget kell viselnie és nehezére esik a mozgás. A rehabilitációs folyamat közben a zene volt az, amely tartotta benne a lelket, amely - mint azóta nyilatkozataiban mindig hangsúlyozza - mindennél hatékonyabb lelki terápiát jelentett a számára. Ott, a kórházi ágyban írta és rögzítette az első dalait, ezek némelyike hallható a 2005-ös bemutatkozó, Some Lessons című négyszámos kislemezén, melynek pozitív médiafogadtatása ösztönözte arra, hogy a továbbiakban a zenére tegye fel az életét.

Egy évre rá magánkiadásban jelentette meg debütáló, Worrisome Heart című albumát, rajta mindjárt tizenegy saját dallal. Mint a cím is sugallja, meg hát az előzményekből szintén kikövetkeztethető, bluesos, melankolikus anyag ez, egy sokat szenvedett, komplexusokkal küzdő, mégis életigenlő lány közvetlen hangú tudósításai közérzetéről, dilemmáiról, félelmeiről és reményeiről. Tiszta szándékú, őszinte számok sorozata, melyekből persze végig letagadhatatlanul kihallatszanak a kedvencek és hatások, nemcsak a melódiákban, de még a frazirozásban is. Mindjárt az indításban elég jelentős a Summertime-utánérzés, és a "mintha-hallottam-volna-már" érzés később is hatalmába keríti az embert, ennél viszont lényegesebb, hogy van fazonja, levegője és bája a lemeznek. Sőt, ami még ezeknél is fontosabb, személyes kisugárzása.

A Worrisome Heartra nemcsak a szívtörténetekre érzékeny média kapta fel a fejét, hanem a zeneipar is, a legtöbb fantáziát a Verve látta meg benne, leszerződtette, az anyagot 2008-ban újra kiadta, és világszerte terítette. A neves dzsesszkiadót vélhetően Gardot dalainak cross-overes íze ragadta meg (ami, ugye, mostanság eléggé piacképes), meg a fiatal tehetség Norah Jones-hoz, Madeleine Peyroux-hoz vagy Nellie McKayhez hasonlatos stílusa. Még az sem rettentette el őket, hogy Melody Gardot számára a turnézás komoly nehézséget jelent, legfeljebb az Egyesült Államok keleti partjának nagyvárosaiban vállal koncerteket. De hát végső soron ott vannak a nagyobb televíziós show-műsorokok, azok mindig kaphatók az ilyen közönségbarát történetekre, kellően széles nyilvánosságot kínálva közben.

A My One And Only Thrill című új lemezt hallva két dolog tűnik fel azonnal az embernek. Egyrészt az elmúlt három évben Gardot szerzőként nem lépett annyit előre, mint amennyi talán várható lett volna, a Worrisime Heart óta dalai nem lettek szignifikánsan érettebbek, mélyebbek, árnyaltabbak vagy összetettebb. Ugyanúgy kihallhatók belőlük a kedvencek és a hatások, csak a csomagolás módja változott. Másrészt mintha a Verve az amúgy szintén hozzájuk tartozó - és nemrég erős közepes albummal előrukkoló - Diana Krall által kitaposott útra szeretnék terelni az énekesnőt. Mindenekelőtt azzal, hogy az ő ártatlan, kislányos dalainak nagyjából a felét leöntötték némi ódivatú, szimfonikus sziruppal. Ehhez ráadásul azt a Vince Mendozát kérték fel, aki pedig korábban már több előadó (például Robbie Williams, Björk, Elvis Costello, Joni Mitchell) több lemezén bebizonyította, hogy érti a dolgát. Itt viszont szinte minden ponton csak rontott.

Az album leginkább működő dalai éppen azok, amelyekről e cukros máz hiányzik, ott - a maguk minimális hangszerelésében - továbbra is érvényesülhet az, ami Melody igazi erőssége: a bájos, megkapó, közvetlen melódiák. A Who Will Comfort Me finom, érzéki lüktetése, visszafogott izgalma, a diszktéren, de határozottan "szurkáló" fúvósszekcióval, a fülledt dzsesszklubokat idéző Your Heart Is As Black As Night vagy a szétomló/szétfolyó The Rain - no, ezekért a dalokért lehet ezt az albumot igazán szeretni.