Közelről persze minden bonyolultabb. Igaza van a kísérőszövegnek a falon, mindeddig keveset tudtunk a Művészház nevű intézményről, de ami keveset, az csupa jó volt. Hogy legkiválóbb modern művészeinknek volt az otthona 1909 és 1914 között, hogy Európa kortárs mestereit hozta Pestre a vendégkiállításaival, hogy a konzervativizmus elleni harc liberális bástyája volt, hogy lapokkal, cikkekkel, akciókkal és minden eszközzel terjesztette a képzőművészeti kultúrát. Egy bekezdés, tizenöt sor. Ennyi jutott - korántsem aránytalanul - a Művészháznak az akadémiai kézikönyvben, természetes hát, hogy abból nem volt megtudható mindaz, ami az impozáns kiállításból és alapos katalógusából most feltárul.

Hogy a nagyvonalú szabadságnak, a zsűrimentes demokráciának olyan különbségek lehettek a következményei, amilyen Lehel Mária negédes-úrilányos nagy Aktja, meg Márffy egyszerre dinamikus és erotikus nagy Aktja között, Kornai József Nyolcak-paródiája meg a Nyolcak között látható. Hogy találtak a korabeli lapok etikai feszegetnivalót és megírni való botrányt a ház körül. Hogy téves címzés vagy fordítás eredményeképpen jött létre osztrák kiállítás itt és magyar művészek kiállítása Bécsben. Hogy a modernek e zárt falanxán modernek és még modernebbek érdekkülönbsége ütött rést, és az érdek- és nézetkülönbségeket nem feltétlenül a legelegánsabb módon próbálták feloldani.

Ezt is megtudja a katalógus olvasója - a közelkép nem idealizál, a tudományos feldolgozásnak ez a hozadéka. A termek látogatója viszont elsősorban remekeket, régen híressé vált, nemzeti közkinccsé emelkedett főműveket lát. A Zarándokok hazatérését Gulácsytól az első teremben, korai, de már igazi Nemes Lampérthot a másodikban, Iványi Grünwald Tavaszi kirándulását és Ferenczy Napos délelőttjét egy fedél alatt, mint minden Nagybánya-panteonban. Szinte Egry teljes korai életműve jelen van a nehéz, hűséges képeivel, Rippl-Rónai Kalitkás nője, a múzeumi, amely nem tud vámról és forgalmi adóról; Kernstok Agitátorának és Medgyessy Kövér gondolkodójának egyaránt köze volt a Művészházhoz.

A Művészházhoz, amely kezdetben nem volt ház, csak kiállítóhelyiség a Váci utcában, később lakásbérlő a Kristóf téren, és amelynek összesen szűk két esztendeig volt saját igazi háza, palotája a Rózsa utcában. A művészeti egyesület viszont, amelyet Művészháznak hívtak, művészettörténetet csinált Magyarországon. Azért hívta létre, azért szervezett össze nagy tekintélyű tisztikart hozzá Rózsa Miklós, hogy legyen fóruma, szakmai szervezete, közönsége és vásárlóközönsége az új, kivált a fiatal képzőművészetnek azon a századelőn. Következésképp műpártoló főrendeket, festőművész grófokat és országgyűlési képviselő festőket nyert meg elnöknek, igazgatóságnak, és a festészet nagy öregjeit tiszteleti tagnak - igazi polgári kezdeményezés volt, tekintettel a magyar viszonyokra.

Minthogy pedig a magyar képzőművészeti viszonyokat hosszan a konzervatív Műcsarnok határozta meg, volt mit betöltenie az új szerveződésnek. Betöltötte. Fennállása alatt negyvenkét kiállítást rendezett, köztük a Rippl-Rónaiét, a Kernstokét, a Vaszaryét, a Tornyaiét, és ezek mind retrospektív tárlatok voltak. Az volt - merész, modern dolog akkor - a Bíró Mihályé is, azért láthatja most újra a közönség a Népszava kalapácsos vörös emberét. Az pedig, hogy Toulouse-Lautrecet, Manet rézkarcait Munkácsyval egy teremben, egy felirat alatt találja, egyszerre tanúja egy akkori szemléletnek, amely így kombinált nemzetközi impresszionista kiállítást, meg a Műbarát európai érdeklődésének.

Rendeztek nemzetközi posztimpresszionista kiállítást kubistákkal, emlékezik a rendezvény Bécsből hozott tárlatra Schönberg portréival, és a rendező Zwickl András tanulmánya megemlíti, hogy a Művészház volt a Der Blaue Reiter vándorkiállításának "legkeletibb állomása" tizenháromban. Nem volt Berlin és nem volt Bécs: a budapesti Művészház nem érte meg a világháború kitörését, és addigra már régen megszabadult létrehozójától, az író-szervező-szerkesztő-menedzselő Rózsa Miklóstól. Magyar intézmény volt a magyar századfordulón, amelyre csak nosztalgiával emlékezhetett a következő korszak, az, amelyben izoláltságunkkal már csupán a keleti provincializmus legnyugatibb állomása lehettünk.

(A Művészház 1909-1914, Magyar Nemzeti Galéria)

Rippl-Rónai József: A geszti kastély. 1912. Karton, olaj, 72x99,7 cm