Ezt az élményt is az operaházi Xerxész-előadásnak köszönhetem. Közvetve, de mégis. Mert a Xerxészt nézve az embert mégis érdekelni kezdi, hogy milyen az igazi, tényleg virágot árul-e az álruhás Elviro, százasért szálát. (Egyébként tényleg.) Milyen ez a zene, ha igazán jól játsszák, ha nincs megrövidítve a darab, ha időnk, mint a tenger, ülünk a napon, és addig szólhat a Xerxész, ameddig csak akarjuk. Amíg előkészítő munkaként a hallgatói fórumokat olvasgattam, valaki azt hozta föl, micsoda mulasztás, hogy nem készült teljes Xerxész-felvétel Bernarda Finkkel. Bernarda Finkkel? Többször is járt Magyarországon, de egyszer sem tűnt föl, hogy olyan világraszóló énekes lenne. Lehet, hogy elmulasztottam valamit? Lehet, hogy ezen tényleg ennyire könnyen lehet segíteni, hiszen most jelent meg egy új lemez, amelyen énekel?

Lehet. Ami a lemezt illeti: biztos. Eléggé feltűnésmentes kiadvány, fehér alapon fehér női fej, olyan, mintha az anyaság dicséretére összeeszkábált kompiláció lenne, és majdnem az is. Csak nem vegyes zene, vegyes előadóktól, hanem az Il Giardino Armonico összeállítása, olasz barokk szerzők Monteverditől Ferradiniig, Mária-siralmak, vagy ehhez kapcsolható zenekari darabok.

Ferradini talán a legérdekesebb szerző, az Il pianto di Maria című művét sokáig Händel alkotásának tekintették. Egy tizenöt évvel ezelőtti Händel-lemezen még igen szemérmetes zárójelek között jelölték, hogy a félórás kantátát nem a mester írta, mára viszont barokkban győzött az itáliai öntudat, és Händelt csak Ferradini nagyszerűségének bizonyítékaként említik: olyan jó ez a zene, hogy akár a nagy nevű kolléga is lehetne a szerző. Nyilván illetlen most értetlenkedni azon, hogy a világ szakértői hová tették a fülüket, mert a Ferradini-alkotás körülbelül annyira emlékeztet Händelre, mint Szörényi Leventére, de hát van elég bajunk enélkül is. Mert Bernarda Fink egyáltalán nem jó énekes, rögtön az első recitativója hallhatóan darabokból lett összeeszkábálva a stúdióban, egyébként is a hangja annyira kétfelé szakad, egy világosabb, magas regiszterre és egy mesterségesen sötétített, fojtottan mély részre, hogy Bernarda asszony akár két énekes is lehetne. Két nem túl jó énekes.

A lemez attól még érdekes marad, a zenekar miatt. És a koncepció miatt, ahogyan egybejátszanak darabokat, kis szüneteket hagynak a művek között, hogy Monteverdi Vivaldi előszobája legyen, és egyben Conti folytatása, és mindegy ilyenkor a valóságos születési sorrend. Az Il Giardino szokás szerint nagyon naturálisan játszik, nem úgy tesz, mintha lenne a zene, a levegőben lebegve, amit valahogy meg kell szólaltatni, a lehető legjobban őrizve éteriségét, hanem mintha a lényegéhez tartozna a fizika, a vonók súrlódása a húron, a lant öble, amely fölerősíti a rezgést. Sok öröm van a lemezen. Vivaldi komoly Szent Sír szonátája, Marini Passacagliója, Monteverdi panasza ezúttal egyházi szöveggel. Csak az az egy a
baj, hogy pont Bernarda Fink énekel.