Nem is volna ezzel baj, mivel egyik versenymű sem volt kiemelkedő (az idei Cannes inkább a simán jó filmek fesztiválja volt), de a díjátadó közvetítésének rendezője azért hibátlanul elkapta a megvető fintort Huppert arcán, amikor a legjobb férfialakítás díjával elismert Christoph Waltz Tarantino zsenialitásának köszönte meg, hogy ismét színésznek érezhette magát. A színész lapunknak azt mondta, hogy Landa ezredes szerepe az egyik legjobb a filmtörténetben. Beszédes körülmény: Tarantino korábban Huppertnek is ajánlott szerepet a Becstelen brigantikban, de a színésznő nem találta elég nagynak.

Haneke a Fehér szalagba belekódolta mindazt, ami a ma művészfilmjét jellemzi. Roppant erőszakos mű, igaz, a rendező nem direkt képsorokkal sokkol, hanem lappangó, sejtelmes, csupán érezhető módon. Átéljük, de nem látjuk az erőszakot. Ebből a szempontból a film tényleg más volt, mint a versenyművek zöme. Az első világháború előtti, északnémet protestáns falucska társadalmának bemutatása hátborzongatóan emlékeztet napjaink viszony- és értékrendszerére. Ha a társadalom bűnös, elnyomó és kontrolláló, előbb vagy utóbb borzalmas dolgok történnek. Haneke a világháborúra futtatja ki művét. Nem túl biztató perspektíva.

A fesztivál is bizonyította, hogy a művészfilm (főleg az európai) komoly válságban van, és ennek gyökerei sokkal mélyebbre nyúlnak, mint napjaink gazdasági krízise. Be kell látni: most nincs mozgóképes művészet erőszak nélkül. Legnagyobb rendezőink egyre keményebb vizuális eszközökhöz nyúlnak: kénytelenek így tenni, mert a kereskedelmi tévékben és az interneten látható - kontrollálatlan - információözön irtózatos konkurenciát teremt. Így fordulhatott elő, hogy hiába csonkolt Lars Von Trier filmjében nemi szerveket, és hozta össze a szexet a bestiális szadizmussal, sokan csak nevettek rajta. Brillante Mendoza dokumentarista jelleggel egy nő feldarabolását mutatta be, Gaspar Noe egy szülést is bevetett, de mindez csupán formajáték. Nem tudom biztosan, hogy a szépséget végleg száműzik-e, de az biztos, hogy most nem divatos. Mindemellett az is kérdés, hogy meddig lehet a nyilvánvalóan sokkolásnak szánt erőszakot művészetnek tekinteni.

Tovább kell tehát lépni, és ez, úgy tűnik, most a hollywoodiaknak sikerült: ők a 3D-ben tették meg a szükséges lépést. Mi azonban még mindig várjuk az egyéni megoldásokat. Tarantino épp a filmtörténetet gondolja újra (ha valakinek kétségei volnának, ez igenis művészet), Haneke a saját filmjeit (de korábban tett ő is kitérőt a direkt vérengzés felé a Rejtve című drámájában), Andrea Arnold, a Fish Tank rendezője a brit szociostílussal vesződik. Park Chan-wook pedig megpróbál minden jelenetben más zsánerbe ugrani. Roppant szűkös ez a tér, és ezt a zsűri is érezte: végül húsz versenyműből kilencet díjazott. A pletykák szerint azonban a zsűritagok folyamatosan egymás haját tépték, így meglehet, a sok elismerés nem a minőségről, hanem inkább a kompromisszumokról szól.

Haneke Fehér szalagjában a zsűri egy "mesterművet" díjazott